Világsztárok Magyarországon – Jason Moran először Budapesten (2005. szeptember 14. – Müpa)
2021. január 31., Kinczel Dávid
Az akkor még csak 30 éves afro-amerikai zongorista évek óta a DownBeat Rising Star kategóriájában aratott. Ő volt a legjobb zongorista, együttese a Jason Moran & The Bandwagon a legjobb combo, CD-i pedig az év lemeze lettek. 2005-ben például a „Same Mother” jelent meg a Blue Note-nál. A Bartók Rádióban ezeket a CD-ket le is játszottam! Me and my lovely wife Gabriella természetesen ott voltunk a koncerten. Elképesztő volt, szavakba nem önthető élményt okozott mindkettőnknek! Ezek után a magyar zongorista, Kinczel Dávid így írt erről egy 2005. október 4-én megjelent cikkben. – A szerk.
Jason Moran Budapesten
A MOL Jazz Fesztivál Budapest szeptember 14-i nyitó koncertjei igazi különlegességet rejtettek magukban. Először lépett fel Magyarországon az egyedi hangzásvilágú Jason Moran and The Bandwagon. Tarus Mateen (basszusgitár), Nasheet Waits (dob) és Jason Moran (zongora) megszabadították a bluest elhasznált ruhájától, és a legvadabb divatbemutatót megszégyenítő újdonságokat aggatták rá a Nemzeti Hangversenyteremben.
A közönség gyengébb idegzetű tagjait valószínűleg sokkolta az első szám free-jazzes bevezetője. Amint körvonalazódni kezdett azonban egy blues-os harmóniamenet a hangok kavalkádjában, mindenki megnyugodott a zenekar tréfáján. Mire azonban a publikum kellemesen hátradőlt volna székében, újból áldozatául esett a „Jason Moran Show”-nak: ismét előbukkantak a free elemek, sőt, Waits a megszokott kísérő figurák helyett merész ritmuskombinációkkal szinte végigszólózta a kompozíciót - majd a teljes előadást.
Ez a fajta játékmód, amit magamban „folyadékdobolásnak” szoktam nevezni első hallásra egy nagy összevisszaságnak tűnhet. Waits a koncert folyamán természetesen több ízben is bizonyította, ismeri a swing dobtechnikáit, felmerül tehát a kérdés, miért nem dobol normálisan, ha képes rá? Bevallom, mióta improvizatív zenével foglalkozom, bennem is többször megfogalmazódott már ez a kérdés, majd hosszú idő után a válasz is. A „folyadékdobolás” segítségével egy olyan sajátos közeg hozható létre, mely a vízhez hasonlít: ahogy az élőlények, úgy a zene is másként mozog folyékony halmazállapotban, mint szárazon. A basszushangszernek nem szükséges folyamatosan a zene pulzálásán fáradoznia, a zongora könnyebben kiaknázhatja a clusterek, a hullámzó hangszőnyegek és az effekt szerű játék adta lehetőségeket és legyünk őszinték: a dobosok végre kiélhetik abbéli vágyukat, hogy megállás nélkül üssék hangszerüket.
A második szám is a blues-hoz kötődött, egyik leszármazottjára, a Rock’n’Roll-ra világított rá eddig soha nem „hallott” szemszögből. A Thelonius Monk játékára emlékeztető zongora-bevezető után hamisítatlan, tradicionális Rock’n’Roll harmóniamenet hangzott el, mire azonban az improvizációra került volna sor, már „bottal üthettük a nyomát”. A harmóniamenet ugyan követhető maradt, annak periódusa azonban nem. A zenei íveket úgy húzták ki a zenészek, hogy rajtuk kívül talán senki sem tudta hol is az „ütem-egy”. Szerencsére a szám végére visszatértek a Rock’n’Roll-hoz, megkegyelmezve ezzel a gyenge idegzetű hallgatóknak, akik feltehetően megváltásnak érezték a következő kompozíciót, Moran ugyanis megmutatta lírai oldalát.
Egy egyszerű zongoradarabot adott elő angol nyelvű párbeszéd kíséretében, melyet a technikusok kevertek a telt, békét és melegséget árasztó zongorahangszín alá. Őszintén bevallom, nem értettem a kettőnek mi köze egymáshoz, talán csak Moran kísérletező kedvének a műve. Egy azonban biztos: a trió előszeretettel használ zenei bejátszásokat, melyek az utolsó két szerzemény megértéséhez nagy segítséget nyújtottak.
Az elsőben egy groove-os kiséret szólalt meg, majd ismét előkerültek a free-jazzbe hajló szólók, végül felbukkant egy pofon egyszerű, az afro-amerikai könnyűzenében gyakran hallható la pentaton téma, mely később egy hip-hop bejátszásban köszönt vissza a zenekar meghajlása közben. Rájöttem, hogy a trió történelmi vándorlást tett a feketék zenekultúrája mentén, ám a „tájat” saját napszemüvegükön keresztül vizsgálták: nem csoda, ha a „füstös” blues esetleg tarka színekben, míg a rikító hip-hop mély tónusban jelent meg.
Ráadásként - afféle desszertként - a zenekarvezető talán legismertebb kompozíciója hangzott el. Mondanom sem kell, fogalmam sem volt, mi fog kisülni meghatározhatatlan lüktetésű zenei folyamat hallatán. Már éppen kezdtem magam szégyellni zenei alulképzettségem miatt, amikor kiderült: Moran és zenekara ismét csak a bolondját járatta velem, a szerzemény vége felé elhangzó téma ugyanis nem volt más, mint egy asszony gyors, ritmikus beszédének a „zongoraátirata”. A beszéd megzenésítése óriási kihívás, annak ritmusát és dallamát szinte képtelenség lejegyezni, témaként feldolgozni pedig embert próbáló feladat.
Sokáig emésztettem a hallottakat. Az elhangzott magas fokú zenei asszociációk megértése nem ment jazz-történeti ismeretek nélkül, s akiknek a gyomrát végleg elrontotta a band desszertje, azoknak megnyugtatásul azt mondhatom: volt idő mikor John Coltrane kései lemezeit tíz másodpercnyi hallgatás után vittem vissza a könyvtárba.
(Hibajegyzék: 1) Tarus Mateen nem csak basszusgitározott, hanem egy számban bőgőzött is!; 2) Thelonius Monk helyesen Thelonious Monk!; 3) free-jazzbe helyett free jazz-be! - A szerk.)
