Világsztárok Magyarországon – A Pat Metheny Group a Margitszigeten 2005. május 24-én
2020. október 04., Maloschik Róbert
Serfőző Melinda –régi ismerősünk!- írása már másnap megjelent! – A szerk.
A gitárzene szerelmeseinek tegnap este két és fél órán át a Margitszigeti Szabadtéri Színpad maga volt a Paradicsom: Pat Metheny és bandája ugyanis több mint százötven percen keresztül játszott.
Már fél nyolckor nagy volt a sor a bejáratnál, és nyolcra szinte teljesen megtelt a több mint háromezres nézőtér, egy-két későn érkező helye maradt csak üresen. Ami nagy dolog, tekintve, hogy a jegyárak 7500 és 15000 forint között mozogtak. Nyilván ez volt az oka, hogy több tucatnyian döntöttek úgy, a látványt mellőzve odakintről hallgatják végig a koncertet.
Az épp harminc éve zenélő Pat Metheny minden különösebb ceremónia nélkül lépett a színpadra. Kezében egy gitárral leült az erősítőre, és elkezdett játszani. Szép lassan beszivárgott a banda többi tagja, Lyle Mays billentyűs, Steve Rodby bőgős, Antonio Sanchez dobos, Cuong Yu trombitás, Gregoire Maret harmonikás, és Nando Lauria gitáros. Aztán meg sem álltak hetven percen keresztül - ilyen hosszú ugyanis az új album, a „The Way Up” egyetlen dala, amelyben ott van minden: a legmélyebb fájdalom és a legtisztább öröm, mesteri gitárszólókban elbeszélve. Amikor véget ért, a közönség joggal gondolhatta, hogy esetleg egy-két ráadás, és a koncertnek is vége, hiszen ezután nehéz mást játszani.
Így gondolta ezt a zenekar is, mármint hogy a „The Way Up” után nem könnyű mást játszani, mert Metheny, amikor a monstre első dal után köszöntötte a közönséget, megjegyezte: mindig gondot okoz nekik, mit is adjanak elő a „The Way Up” után. Minden esetre eljátszanak néhány rövidebb darabot - mondta. Aztán duót adott elő a dobossal, a billentyűssel, a bőgőssel, a trombitással, triót és kvartettet többféle felállásban, és szólókkal tarkított össznépi örömzenét a teljes csapattal.
Metheny-t már a koncert kezdetén legalább négy gitár várta a színpadon, amelyekhez folyton újabbak érkeztek, természetesen mindegyik másmilyen, máshogy hangolt. Úgy cserélgette őket, hogy gyakran arra sem volt ideje, hogy leakassza a nyakából az egyiket; úgy állt oda az állványra készített másikhoz, hogy a korábbit a hátára tolta.
Elképesztő volt hallani, mire képes egy jó gitár és egy jó gitáros. Az egyik dalban úgy szóltak a húrok, mint egy régi japán pengetős hangszer, a másikban, mint egy trombita. Egyszer igazi jazzt hallottunk, aztán szinte rockot, majd valamiféle éteri meditációs zene következett. Ha eddig bárki kételkedett volna a tizenöt egyéni és a Groupnak ítélt hét Grammy-díj jogosságában, ez a koncert minden bizonnyal eloszlatta a kételyeit.
Metheny talán egyetlen hibájául az róható fel, hogy nem nagyon tart kontaktust a közönséggel - persze ha úgy nézzük, hogy azért nem, mert teljesen átadja magát a zenének, és csak a játékra figyel, akkor talán már nem is olyan nagy hiba.
Különösen, hogy a koncert alatt tartott két-három "szünetben" azért figyelt a közönségre, sorra bemutatta a tagokat, és többször elmondta, mennyire örül, hogy itt lehet. Még azért a tíz perces késésért is elnézést kért, de, mint mondta, akadt egy kis technikai problémájuk. Mellesleg csoda, hogy csak tíz percet csúsztak: annyira be vannak ugyanis táblázva, hogy éppen csak ideértek a beállásra, és a koncert végeztével már utaztak is tovább. Még interjút adni sem volt ideje.
A két és fél órás koncert után azért még visszatértek, hogy a tényleg szűnni nem akaró tapsot megköszönve egy jó tízperces ráadást játsszanak. Reméljük, nemcsak udvariasságból búcsúzott azzal: viszlát legközelebb.
