Potter, Chris: Ultrahang 2011. május 24., Dr. Gregorits János
Chris Potter, aki idén érte el a negyvenedik évét (konkrétan január 1-én! – a szerk.), már kultikus pozíciót vívott ki magának stílusával, ami funky is, jazz is. Szintén ebbe a kategóriába sorolható legutóbbi albuma, az „Ultrahang“ (a CD három éve született, épp úgy, mint Potter győri magyar anyától (Nagy Ildikó, you know) származó kislánya, Anna. S mivel a terhesanyákat újabban ultrahanggal vizsgálják, innen a cím! – a szerk.), amelynek homogén karakteréhez hozzájárul, hogy a nyolcból témából ötöt Chris Potter komponált. A címadó dal a zenekar közös szerzeménye, a "Rumples"-t a gitáros Adam Rogers írta, míg az "It Ain't Me, Babe" egy Bob Dylan dal. Az album egyik érdekessége, hogy Potter a basszista posztját üresen hagyta, - állítása szerint azért, mert nem tudta eldönteni, hogy akusztikus vagy elektromos legyen-e a hangszer - ezt a funkciót ennek folytán a billentyűs Craig Taborn-nak kellett ellátni. (Balkezével, a Fender-zongorán.) Sorravéve a többieket, Adam Rogers gitározik, Nate Smith dobol, Potter pedig tenorszaxofonon és basszusklarinéton játszik. Ők négyen az "Underground". Az együttes tagjai korábban már neves partnerek társaságában bizonyíthatták be tehetségüket, nem véletlenűl esett rájuk Potter választása. Így például a gitáros Adam Rogers korábbi partnerei között megtalálhatjuk Michael Brecker-t, Taborn-nál viszont James Carter-t és Steve Coleman-t. Nate Smith dobolt a Dave Holland Quintet-ben (jelenleg is tagja a DHQ-nek! – a szerk.), ugyanakkor Betty Carter kisérője is volt. Potter maga is végigjárta ezeket a lépcsőfokokat Dave Holland, John Scofield, Jack DeJohnette és mások együtteseiben (például Herbie Hancock! - a szerk.), vagyis valamennyien kitűnő referenciákkal rendelkeznek, még ha ezek a referenciák stílusukat tekintve néha szöges ellentétben is vannak egymással. Az album nyolc darabjának mindegyikére jellemző a mantra-szerűen ismétlődő bizarr motívumok egymásutánja, párosulva Potter félreismerhetetlen tenorszaxofon-hangjával, ami biztosan nem mindenki kenyere, - meg kell vallanom, hogy az enyém sem. (Basszusklarinéton nekem sokkal jobban is tetszik.) Frazírozása mindig érdes és csipős, ez viszont természetesen jól illik a darabokhoz, melyeknek motívumait a funky-ritmus monotóniája hatásosan kiemeli. (Nekem viszont nagyon tetszik tenorszaxofon hangja, a játékmodora és a kompozíciói is! És nem csak azért, mert Magyarországról elsőként én jöttem rá 1996-ban (!), hogy itt egy korszakos zseni első lépéseiről van szó. Akkor ugyanis 25 éves volt és már a hatodik CD-jénél tartott. Mint a MaJazz főszerkesztője készítettem vele egy „phoner“-t. Ezen úgy meghökkent, hogy amikor 10 évvel később feltűnt Ildikó oldalán –ez utóbbi hölgy a European Jazz Network elnökségi tagjaként készítette nekem akkoriban az „Európa országai“ című jazz sorozatot a Bartók Rádióban-, egyből nagy barátsággal közeledett hozzám és ez a barátság azóta is tart. Rábeszélésemre vállalta el, hogy a Budapest Jazz Orchestra közreműködésével szeptember 1-én, a 40. Debreceni Jazz Napok nyitó napján bemutassa hazánkban még soha sem hallott big band kompozícióit! – a szerk.)
Adam Rogers a gitáron meggyőzően munkálkodik, számos ötletet felvonultató improvizációival. Craig Taborn-ról már nem mondható el ugyanez. Lehet, hogy a basszusjátékba invesztált koncentráció gátolta meg jobbkezének érvényesülését, szólójátéka mindenesetre alig tudott lekötni. (Ebben a Fender Rhodes használata is ludas lehet, mert annak jellegzetesen összemosódó hangjai kicsit uniformizálnak minden billentyűst.) Nate Smith dobolása végig adekvát volt, ez kellett ehhez a zenéhez. Potter korábbi munkáival összehasonlítva az „Ultrahang” véleményem szerint nem éri el az élőben rögzített "Follow the Red Line - Live at the Village Vanguard " színvonalát, de a Potter-hívek táborát ez aligha fogja zavarni.
