John Patitucci új lemeze (Spirit Fall) egy magyar bőgős, Dénes Ábel fülével

Ábelt még január elején kértem fel, hogy írjon erről a lemezről! – A szerk.

2025. február 14-én jelent meg John Patitucci „Spirit Fall” című lemeze.

Zenésztársai ezen a felvételen Brian Blade dobos és Chris Potter, aki itt tenor- és szopránszaxofonon, valamint basszusklarinéton játszik. A tíz szerzeményből kilenc Patitucci dal, a „House of Jade” pedig egy Wayne Shorter szerzemény, ami az 1965-ös „JuJu” lemezen jelent meg először.
A felvétel egy nap alatt készült, 2024. augusztus 22-én a Bunker Studios-ban, New Yorkban. Ezen a ponton muszáj megemlíteni a lemezen dolgozó John Davis-t, aki nemcsak felvette és keverte a lemezt (mastering Alex DeTurk), de Patitucci mellett producerként is fel van tüntetve. Fantasztikus munkát végzett, a hangszerek hangzása csodálatos egységet alkot (eredetileg szintén bőgős). Eddig is fantasztikus felvételeken dolgozott, érdemes megnézni a honlapját (johndavismusic.info) és social media tartalmait, és nem csak a kutyája külön insta oldala miatt :) Ugyanekkora figyelmet érdemel a kiadó, a 2008-ban alapított, angliai Edition Records (editionrecords.com), csodálatos lemezek jelentek meg eddig náluk. John Patitucci saját neve alatt ez az első lemeze az Edition-nél.

Na de a zene.
Az egész lemezen fontos szerepet kap mindhármuk erős, önálló hangja és egyénisége, és mégis nagyon hagyománytisztelő zenei anyag jött létre. A múlt századi jazz iránt érzett hagyománytisztelet legerősebben azokban a dalokban érződik, ahol Patitucci nagybőgőn játszik (egy 19. századi olasz hangszeren, aminek olyan gyönyörű hangja van, hogy azt is szívesen elhallgatnám, ha üres húrokat pengetne egy órán keresztül).

Van egy teljesen szokványos formájú tizenkét ütemes blues (Deluge on the 7th Ave), sok dalban használják a swing lüktetést (bár klasszikus walking bass nemigen hallható, ez roppant könnyed lüktetést ad a zenének), és Patitucci maga is egy rövid videós nyilatkozatában elmondja, hogy a bőgős dalok megírásánál kifejezetten Sonny Rollins és Joe Henderson szaxofon-bőgő-dob triói voltak a mintaképei. Emellett nincsenek a kortárs jazzre jellemző bonyolult ütemmutatók, a dalok harmóniai váza sem annyira komplikált. Valószínűleg nagyon tudatosan úgy írta meg a dalokat, hogy nem akarta beleerőltetni zenésztársait semmilyen zenei megoldásba, hanem hagyta, hogy saját kreativitásukkal töltsék meg a zenét. Ez mindenkinek maradéktalanul sikerül, szólistaként és kísérőként is makulátlan a jelenlétük.

Brian Blade-nél van némi hiányérzetem, de erről majd később.

Ami külön gyönyörű Patitucci jelenlétével kapcsolatban, hogy bár ő írta a dalok 90 százalékát, és az ő neve alatt jelent meg a lemez, mégsincs minden dalban szólója, hanem csak valóban indokolt helyeken.

Ezer örömmel írnék egy tíz oldalas esszét minden dalt egyesével hosszan kielemezve, de ettől most megkímélem az olvasót. Összességében azt lehet elmondani a lemezről, hogy sokszor egészen szellős, áttetsző a zenei anyag, ahol mondjuk egy ritmikus alapra egy rubato dallam szólal meg, máskor pedig ezzel a három hangszerrel, akkordjátékos nélkül, olyan tömör hangzást érnek el, ami egy betonfalat is átütne.

A négy basszusgitáros szerzemény (Thoughts and Dreams, Spirit Fall, Lipím, Silent Prayer) egymás után hangzik el, és egy kicsit olyan, mintha egy külön kislemez lenne a nagylemezen belül. A basszusgitár hangzása egészen új szín a tisztán akusztikus környezetben, és a szerzemények is nagyon különböznek a többitől. Ezekben feltűnően sok a rubato, tempóhoz nem ragaszkodó rész, ahol Patitucci gyönyörűen egyensúlyozik a basszista, az akkordjátékos, és a dallamhangszeres szerepe között. A hathúros basszusgitár teljes hangterjedelmét kihasználja, a címadó „Spirit Fall” című dalban csodás egységet alkotva a szopránszaxofonnal. A rubatók mellett pedig természetesen helyet kapnak olyan groove-ok, lüktetések, amik a basszusgitár kísérő funkciójához a leginkább illenek.

Elkerülve azt a nagybőgős elfogultságot, hogy csak John Patitucci játékáról írjak egy beadandó dolgozatot, hadd térjek most át két zenésztársára.
Ha van ember, aki szerint Chris Potter nem a világ három legjobb szaxofonosának egyike, nyugodtan hívjon fel, beszéljük meg. Ha a helyzet úgy kívánja, hihetetlenül érzékenyen játszik, máskor falat rengető intenzitással, és a rendkívül magas fokú hangszeres virtuozitása sosem öncélú, mindig azt a célt szolgálja, hogy a fejében-fülében-kezében lévő végtelen mennyiségű ötletet a lehető legjobban mások számára is hallhatóvá tegye. Ez ezen a lemezen is minden pillanatban igaz. Ahogy a három hangszer szól a kezében, amilyen csodálatosan játssza a megírt témákat, és amilyen frenetikusak a szólói, azt nehéz szavakba önteni, én nem is vállalkoznék rá. Rendkívüli szólista és csapatjátékos is egyben.
A zenekar nem kisebb titánja Brian Blade. A ma élő dobosok közül egyik személyes kedvencem, minden pillanatban azt érzem, hogy zenél a dobokon, nem csak ritmusokat játszik, és sosem kerül indokolatlan helyen előtérbe. Zseniális swing dobos, a kötetlenebb, szabadabb szituációkban szárnyal, és a legbanálisabbnak tűnő groove is úgy szól a kezei között, hogy megunhatatlan hallgatni. Ezen képességeit mind megtudta mutatni a lemezen, végig roppant intenzív a jelenléte, viszont vele kapcsolatban sajnos volt némi hiányérzetem. Szerintem Blade nem kapott elegendő teret a kibontakozásra. A legtöbb dobszóló számok végén van megírt groove-ra, és a szabad részekben is sokkal jobban dominál a szaxofon és a bőgő. Biztos vagyok benne, hogy egy koncerten több lehetőség adódik neki is, de ezen a lemezen nekem az volt a benyomásom, hogy túlságosan kísérő hangszeres funkcióba lett szorítva.
Ha pusztán a hangoktól egy lépést odébb állva megnézzük a borítót (Oli Bentley munkája), elolvassuk a dalok címét, és kicsit utána olvasunk, miket mondott az anyaggal kapcsolatban Patitucci, akkor kiderül hogy ez az 58 perc 59 másodperc igazából a szerző üzenete a világnak, hogy a sok borzalom mellett, amik nap, mint nap érik az emberiséget, van még fény, boldogság és remény, amikbe érdemes kapaszkodni, és a zene képes felemelni az emberek lelkét. Ilyen háttér tudással újra hallgatva a lemezt nekem például sokkal jobban feltűnt a komor és életvidám részek váltakozása, és az is jobban értelmet nyert, hogy miért a „Sonrisa” (spanyolul mosoly) a lemez záró száma, ami egy vidám, latinos lüktetésű szerzemény.

Mindent egybevetve a „Spirit Fall” egy csodálatos lemez, ami méltó folytatása a szaxofon-bőgő/basszusgitár-dob trió hagyománynak. Három egyformán hatalmas formátumú zenész közreműködéséből született, fantasztikus a lemez hangzása, nagyon jók a dalok. Mindezek mellet én viszont azt érzem, hogy a hagyományhoz való ilyen erős ragaszkodás miatt a három muzsikus nem tudta megmutatni, miért saját koruk legnagyobb jazz zenészei. Kitűnő felvétel, de nem gondolnám, hogy majd a 2020-as évek tíz legjobb jazz lemeze közé kerül. Aztán lehet, hogy tévedek, és csak az én ízlésemmel van baj. Őszintén remélem, hogy így van.
A „Spirit Fall” elérhető az online zenelejátszókon, viszont, aki szeretné kézbe fogni a lemezt, az Edition Records oldalán megrendelheti. Van egy nagyon különleges, zöld színű vinyl kiadás is: https://editionrecords.com/releases/john-patitucci-spirit-fall/

Fun fact: A lemez részben családi vállalkozás is lett. Associate producernek Sachi Patitucci, John csellista felesége van megjelölve. A promócióhoz tartozó képek egy részét pedig Sachi Sato készítette, három lányuk közül (azt hiszem) a legidősebb.