Világsztárok Magyarországon – A Wayne Shorter Quartet 2002. július 13-án a Debreceni Jazz Napokon
2019. október 20., Maloschik Róbert
Wayne Shorter (a legendás Miles Davis Quintet, majd a Weather Report egykori tagja) 2002-ben már másodszer jött hazánkba önálló együttessel. Először 1988. március 30-én lépett fel a BS-ben a Wayne Shorter Quintet-tel (Wayne Shorter – szopránszaxofon, Jim Beard és Rachel Z – billentyűs hangszerek, Carl James – basszusgitár, Terri Lyne Carrington – dob). (Igaz, közben 1992. november 18-án is a BS-ben szerepelt, de az a Miles Davis Tribute Band (Herbie Hancock-Wayne Shorter-Wallace Roney-Dave Holland-Tony Williams) volt!)
Ahogy arról múlt vasárnap írtam, 2002. július 12-én Zsámbékon lépett fel Cumó (most már Tzumo!), és váratlanul megjelent Németh Ferike dobos is, aki másfél hónappal előtte végzett Los Angeles-ben a Thelonious Monk Institute-on. Mondták mind a ketten, hogy kint aludnának a házunkban, és másnap elvihetnénk őket Debrecenbe a Wayne Shorter koncertre, mert a Ferike szeretné bemutatni Cumót Wayne-nek, mert már sokat beszélt neki és Herbie Hancock-nak róla. Me and my lovely wife Gabriella, mondtuk, OK, mert mi eleve megyünk a koncertre, ezt nem lehet kihagyni! Nekem akkor már megvolt a „footprints live!” című Verve CD, amely a WS Quartet (WS – tenor- és szopránszaxofon, Danilo Pérez – zongora, John Patitucci – bőgő, Brian Blade – dob) első koncert lemeze és eszeveszett jó zenéket tartalmaz. Nekem az egész CD nagyon tetszett/tetszik, de szerintem a csúcspont az „Aung San Suu Kyi” című Shorter kompozíció. Ahogy az amerikaiak mondják, „it’s my taste of jazz”.
Másnap reggel neki is vágtunk a közel 300 kilométeres útnak. A CD nálam volt, mert alá akartam íratni Shorter-rel. Először azt hallgattuk, majd a Ferike kis táskájából elővette a dobos akkor legutóbbi szólólemezét, a „Perceptual”-t. Megmondom őszintén, ez nem tetszett. Brian Blade végig énekelte, akusztikus gitáron játszott, és alig dobolt.
Ha jól emlékszem délután 1 körül értünk oda. Becsekkoltunk a szállásunkra, és átmentünk az Aranybikába ebédelni. Ferike akkor mesélt nekünk először egyik osztálytársáról, a benini Lionel Loueke-ről. Állati nagy hőség volt Debrecenben, így ebéd után jött a siesta.
A délutáni pihenő után kimentünk a nagyerdei sportcsarnokba, ahol épp a Trio Midnight játszott Lee Konitz-cal. De alig foglaltuk el helyünket a kézilabda pályán kialakított nézőtéren, mikor jött az egyik debreceni szervező, hogy menjünk fel gyorsan az emeletre, mert mindjárt kezdődik Wayne Shorter-ék sajtótájékoztatója. Mentünk fel mind a négyen, de a koncert szervezője nem akart bennünket beengedni, mondván mi nem regisztráltuk magunkat. Erre Wayne Shorter odajött az öltöző ajtajához és megkérdezte a koncert szervezőjét: „What’s the problem? They are my guests!”. Hát sajnálhatják, hogy erre milyen savanyú képet vágott a „nemíromleanevét”…
Ferikét mind a négyen kedvesen üdvözölték (Wayne, Danilo, John, Brian). Ferike bemutatta Cumót, mondta hogy most szeptemberben megy Bostonba, mert felvették a Berklee-re. Gratuláltak a kissé megszeppent fiúnak. Majd mi (Gabi és én) jöttünk, Ferike mondta, hogy én vagyok a Bartók Rádió jazz főszerkesztője, és hogy itt van nálam a CD-jük. Wayne azonnal kérte, adjuk oda, aláírja. Sajnos, nem volt nálam filctoll, így golyóstollal írta alá.
A sajttájon egy pesti hölgy és két helyi újságíró kérdezgette Wayne-t Miles Davis-ről, meg a Weather Report-ról. Az egyik még azt is megkérdezte, hogy mi a kedvenc filmje? Erre Shorter mondta a „Red Shoes”. Persze erről a magyar újságírók még nem hallottak.
Enyhén frusztrált voltam és feltette a kezemet, mint egy kisdiák az osztályteremben. Wayne Shorter rám mutatott. Azt kérdeztem tőle, ismeri Aung San Suu Kyi-t? Erre azt válaszolta: „Na végre egy értelmes kérdés!” és utána elmondta, személyesen nem, de úgy vélte meg kell írnia ezt a számot, mintegy tiltakozásul az ellen, hogy a burmai katonai rezsim fogva tartja ezt a törékeny nőt. Utána odamentem a sarokban egy padon ülő John Patitucci-hoz, bemutatkoztam neki, és mondtam neki, hogy a Bartók Rádiónál dolgozom, ami a Magyar Rádió klasszikus és jazz műsorokat sugárzó adója. Mondtam, hogy 1998 óta csinálok tehetségkutatókat, és jövőre bőgősök és basszusgitárosok lesznek célkeresztben, és őt szeretném a zsűri amerikai díszelnökének. Nagyon örült neki, s rögtön felírta egy papírdarabra az e-mail címét és New York-i telefonszámát. Utána szedelődzködtek is a zenészek, mert közeledett koncertjük kezdésének időpontja. Mi is visszamentünk volna a helyünkre, de azt már valakik elfoglalták… (Magyarosch, mi?) Így aztán felültünk a kézilabda csarnok nézőterére. Arra is emlékszem, hogy a harmadik sorban volt négy ülőhely egymás mellett.
A koncert első száma nem egy összecsapott kis darab volt. Közel félórát tartott (egészen pontosan 26’02”-ig!). Utána felrobbant a sportcsarnok. A második már csak 16’37’-re sikeredett. A harmadik pedig 6’00”. A negyedik egy szopránszaxofon-zongora duó volt, ami szintén 6 percig tartott. Az ötödik 10 és fél volt. És ekkor, hatodikként jött kedvenc nótám, az „Aung San Suu Kyi”, amelybe a közönség ütemes tapssal csatlakozott. Ez a negyedórás téma volt a koncert csúcspontja, legalább is nekem. A ritmusszekció tagjai egymást múlták felül a jobbnál jobb szólókkal. Shorter pedig 69 évesen is bizonyította szopránszaxofonjával, hogy egyáltalán nem vén. A szám után „standing ovation” volt, de a Wayne Shorter Quartet beléjük fojtotta a szót, mert 10 másodperc után máris elkezdték a következő számot, és 7 perc után elhagyták a küzdőtéri színpadot. Így végül is ez lett a ráadás.
Több szempontból is felejthetetlen este volt!
