"New Series" azt jelenti: új folyam. Többnyire egy-egy folyóirat tartalmi vagy formai megújulásakor szokták ráírni a címlapra. Most egy mini-fesztivál címe volt, melyet a Budapest Music Center és a németországi ECM hanglemezkiadó közös rendezvényként hirdetett meg a Tavaszi Fesztivál ideje alatt, az újjáépített Tivoli Színházban.

A zeneszerzők és előadók gyakran panaszkodnak amiatt, hogy a koncertrendezők a kortárs zenét többnyire fesztiválok, mini-fesztiválok, tematikus hétvégék szakmai gettójába szorítják be, s ezzel többet ártanak, mint használnak, hiszen a szélesebb közönséget elriasztják mindentől, ami új, s ami nem a századfordulóval bezáruló, kb. kétszáz évet átfogó koncertrepertoárt jelenti. Ez a hétvége éppen az ellenkezőjét reprezentálta, hiszen a különböző régi és kortárs zenei műfajok közötti átjárhatóság elve alapján jött létre.
A BMC fesztiváljának műsorszerkesztési elve - a prospektus szövegében nyíltan vállalva - a németországi ECM kiadó Nyugaton egyre nagyobb elismertségnek örvendő gyakorlatán alapul. Az ECM betűszó ugyanis az Editio of Contemporary Music - Kortárs Zenei Kiadó - rövidítése. S a kortárs zene ebben az esetben tágabb értelmű, mint ahogyan azt mi - némi malíciával azt írhatnám: elkényelmesedett és arisztokratikus gondolkodású -, klasszikus zenén nevelkedett zenészek használjuk. Minden olyan műfajra vonatkozik, amit ma írnak, s aminek ma aktualitása van, akár előadók, akár a megszólaltatott hangok révén, tekintet nélkül arra, "komoly" vagy "könnyű", "klasszikus" vagy "szórakoztató" zenéről van szó. Hosszan lehet persze arról vitatkozni, ki mit ért e kifejezéseken, hiszen keverednek bennünk az értékrendi, műfaji, tömegkultúrára és elitkultúrára vonatkozó fogalmak. A régi korok zenéjéből számtalan példát lehet mondani arra, hogy a szórakoztató zene hogyan képviselhet örök értékeket a szó klasszikus értelmében, de arra is, hogy a mai jazz- és rockvilág nagy egyéniségeinek zenéi igenis mérhetők a klasszikusnak nevezett zenetörténeti hagyomány mércéjével. Ma már mindenki tisztában van a "klasszikus" kortárs zene egyre erősebb elszigetelődésével, s vitathatatlan az is, hogy az általában a "könnyű" műfajok közé sorolt jazz és rock élő és változó világa ugyanannyira hozzátartozik a kortárs kultúrához, mint a "magas" művészeteknek kikiáltott zenélési formák. Elegendő az ECM idei katalógusát átnézni ahhoz, hogy lássuk, mennyire szegényes a terminológiánk (nemcsak a magyar, hanem más nyelveké is) a ZENE különböző ágainak megkülönböztetésére.

Az ECM talán éppen ezért nem használ - a kortárs zenén kívül - semmilyen más műfaji címkét. A jazz, a world music, a jazz-rock, Stockhausen, Kurtág, Reich, Meredith Monk, Arvo Pärt, Perotinus, Mozart, Veress Sándor és Mosolov zenéje jól megfér egymás mellett a kínálatban, mely azt tükrözi: az, hogy mit és mikor érzünk kortársinak, nem attól függ, hogy milyen zenei előítéleteket neveltek belénk, hanem attól, hogy egy-egy művet milyen előadásban, milyen más művek közegében, milyen akusztikus környezetben hallunk.
A műfaji átláthatóság elvében a New Series fesztivál úttörőnek számít már csak azért is, mert itthon egyenlőre nincsenek meg az ilyen jellegű sorozatok technikai feltételei és helyszínei. A hangversenyek tapasztalatai alapján bizonyos vagyok benne, hogy a Tivoli Színház is csak kényszermegoldás volt. A száraz kultúrház-akusztika megöli a legjobban hangszerelt Mozart-zenék hangzásarányait is, a suhogó szellőztető-berendezés hangja zavar minden halk és finom zenét (még a tételek közötti szüneteket is), a kavargó huzat lehangolja a vonós hangszereket, a vakító reflektorok nem Bach-tételekhez valók. Az elmúlt háromszáz év zenei repertoárja idegenül szól itt - nem is annyira a feketére sötétített terem, és a rendhagyó színpadelhelyezés, sokkal inkább a rossz akusztika és a kényelmetlen játékfeltételek miatt. Feszengő érzésem csak az elektronikusan erősített jazz-műsorok alatt szűnt meg, amikor is a hangerő a terem összes akusztikai gyengéjét ellensúlyozta, a mûűfaj spontaneitása pedig feledtette a mozi- és színházi előadások céljára megfelelő, de hangversenyre alkalmatlan terem fogyatékosságait. Szomorú, de Budapesten - akusztikai és építészeti szempontból is nézve - egyetlen olyan többfunkciós hangversenyterem sincs, mely egy heterogén műfaji összeállítású koncertsorozatnak otthont adhatna. Nyugat-Európában mostanában egyre több megüresedett, öreg remízt, piacot, gyárépületet alakítanak át hangversenyteremmé, s a közönség és az előadók tapasztalatai azt mutatják, hogy ezek az épületek ügyes építészeti megoldásokkal alkalmassá tehetők klasszikus és kortárs, akusztikus és elektronikusan erősített műsorokra egyaránt, s hogy a tágas tér és a különböző műfajok igényei szerint alakítható környezet el tudja feledtetni e helyszínek szokatlanságát. Csak remélni lehet, hogy a BMC tevékenységének lesz folytatása, s talán éppen az ilyen vállalkozások, mint ez a fesztivál teszik majd egyszer fontossá Budapesten is egy hasonló, többfunkciós hangversenyterem létrehozását - megüresedett épület biztosan lesz hozzá.
A fesztivál hat hangversenyéből három klasszikus illetve kortárs zenei, három pedig jazzprogram volt. A külföldi vendégművészek a nemzetközi jazzvilág nagynevű szólistái, az ECM sztárjai közül kerültek ki, a klasszikus műsorokat magyar művészek és együttesek előadásában hallhattuk. A jazzhangversenyek esetében az előadók személye nyilvánvalóan meghatározza a műsor profilját…

A hangszerrel való tökéletes azonosulás és a kamarazenélés magasiskolája volt Ralph Towner (gitár) és Gary Peacock (nagybõgõ) hangversenye. Nevük immár külön-külön is a jazztörténet legfényesebb lapjaira tartozik. Ralph Towner gitárjátéka az Oregon együttes egyik meghatározó eleme, Gray Peacock nevét pedig elsősorban Keith Jarrett partnereként ismerik a jazzrajongók. Műsoruk a jazz különböző irányzatainak széles skáláját vonultatta fel, s lenyűgöző volt hallani a közös improvizációk során létrejövő tökéletes ritmikus és stiláris összhangot.
Míg a hatalmas rutin, s a repertoárral való teljes szimbiózis ezen a hangversenyen a két nagy művész játékának csak háttér eleme volt az egyéniség szolgálatában.

(Én csak zárójelben teszem hozzá, hogy a duó a mindössze 2 hónappal előbb megjelent „A Closer View” című CD-jük anyagát játszotta! A 12 szám közül azonban csak ötöt adtak elő… – A szerk.)