Világsztárok Magyarországon – A gitárművész búcsúja, avagy Zoller Attila és a Hungarian Jazz All Stars a Rádió Márványtermében (1997. XII. 5.)

2017. január 22., Márkus József

„Búcsúzni csak nagyon szépen szabad.” Remélem, olvasóim nem tartanak kegyeletsértőnek, de előfordul, hogy a legnagyobb közhelyek mondják ki a legkézenfekvőbb igazságot. Legalábbis ez a márványtermi búcsú igazán szép volt.

Gitáros nemzet vagyunk? Mindenesetre a fél kezünkön meg tudjuk számlálni, hány világhírű jazz-zenészünk volt/van; mégis: gitárosból kettő is akad közöttük, akinek nevét az Egyesült Államok jazz köreiben is e megtisztelő jelzővel említik!  Sajnos, már egyikőjük sem él!

Természetesen minden jazzbarát honfitársunk tudja, hogy Zoller Attiláról és Szabó Gáborról van szó. Zoller 11 évvel előbb született, ám idős korban hunyt el; Szabó ellenben már középkorú férfiként eltávozott. Attila fiatalon, Rákosiék esztelen rémuralma elől menekült Ausztriába, majd tovább, nyugatra; Gábor nyolc évvel később, az ’56-os forradalom utáni megtorlást megúszva futott – szinte meg sem állva az Egyesült Államokig… Munkásságukat, jelentőségüket összemérni értelmetlen és fölösleges. Mindketten maradandót alkottak a jazz műfajában.

Zoller Attila a szép fekvésű Duna-parti kisvárosban, a történelmi emlékekben gazdag Visegrádon született 1927. június 13-án. Zenetanár-karmester édesapjától először (1931-től) hegedülni tanult, majd (1936-tól) trombitaleckéket vett. Hamarosan a helybeli, iskolai zenekar tagjaként játszott trombitán és szárnykürtön. 1945-ben ismerkedett meg a gitárral, amelynek elsajátítása – a hegedűs előzményeknek köszönhetően – könnyedén ment. A következő évben Attila jelentkezett a népszerű hazai tangóharmonikásnak, Tabányi Mihálynak Pinocchio nevű együttesébe, amely tánc- és jazz-zenét is játszott. A tehetséges gitárost gond nélkül befogadták a zenekarba. Jórészt vendéglátó- és üdülőhelyeken, éttermekben játszottak – Budapesten, Balaton körüli turnén stb.

Két év után itthon nemcsak a gazdasági, hanem a kulturális helyzet is olyan siralmassá vált, hogy Zoller elhatározta: nyugatra távozik. 1948 októberében magához vette gitárját, némi útravalót, és átsétált a zöld határon – Ausztria fővárosa irányába. Bécsben néhány presszóbeli próbálkozás után egy varieté színpadán találkozott Vera Auerrel, aki éppen tangóharmonikán játszott. Ő egyébként kiválóan képzett zongorista volt, és a vibrafonozáshoz is értett. A későbbiekben Zoller szerzett egy hangszert számára, és hangszedőt is készített hozzá, amelyet aztán szabadalmaztatott. Verának, aki amúgy maga is kedvet érzett a jazzmuzsika iránt, megtetszett Attila gitárjátéka. Triót alakítottak, majd tovább bővítették az együttest. Auer édesanyja magyar volt, ez megkönnyítette társalgásukat; egyébként ő maga is híres zeneművész-család leszármazottja volt, a veszprémi születésű, világhírű hegedűművész-karmesternek, Auer Lipótnak unokahúga. 1950-ben az együttes „Vera Auer und ihre Solisten” névvel megnyerte az Osztrák Rádió (RAVAG) által rendezett jazzverseny közönségdíját. A díjhoz egy külföldi turné is hozzátartozott, amelynek során Nyugat-Németországot és Törökországot is érintették. Az alábbi fényképen az immár hattagúra bővített együttes látható a török turné egyik állomásán. (Sajnos a dobos alig látszik a képen a fotótechnika hiányossága miatt.)

A Vera Auerrel történő együttműködés 1953-ig tartott. Zoller Attila ezután gyakrabban látogatott Ausztriából Nyugat-Németországba, ahol élénkebb volt a zenei élet, az országban rengeteg jazz-zenész élt, és az Egyesült Államokból is sokan és gyakran látogattak oda. Frankfurt am Main-ban különösen pezsgett a jazzélet; egy ideig évente rendeztek ott nemzetközi fesztiválokat. Nem véletlen, hogy Attila is Nyugat-Németországban kötött egy életre szóló barátságot a világhírű jazz-harsonással, Albert Mangelsdorff-fal. Ugyanez vonatkozik a kiemelkedő amerikai szaxofonosra, Lee Konitzra. Zoller Attila életének ausztriai korszakában még egy női zenész játszott szerepet: a Lipcséből származó zongorista és festőművész, Jutta Hipp. Az alábbi, hangulatos képen a zongorista hölgyet körülvevő zenészek között három kiemelkedő szólistát is láthatunk: Zoller Attilát, Albert Mangelsdorffot és a tenoros Joki Freundot.

Attila 1955-től kezdve szinte minden évben elutazott az USA-ba. Nem volt elégedett azzal, hogy Németországban alkalmanként egy-egy amerikai (vagy német) sztárral koncertezzen, esetleg lemezt is készítsen; ennél többre vágyott. Európában megtelepedett amerikai barátai biztatták, hogy töltsön hosszabb időt az Államokban. Végül 1959-ben fogadta meg tanácsukat: hosszabb időre az „Újvilágban” maradt, de nem örökre! Beiratkozott a Lenox Jazz School-ba. Egyik tanára Jim Hall lett, hálószobatársa pedig nem más, mint Ornette Coleman… Akár tréfálkozhatunk is: – Hát ezért ennyire sokrétű Attila játékstílusa! Hát van benne valami… De én mégis azt ajánlom: inkább hallgassuk zenéjét, minthogy elemezzük!

És eljött egy második honfoglalása is: egy jazziskolát alapított 1974-ben, Vermont államban: az „Attila Zoller Jazz Clinics”-t. Az intézményt később átnevezték Vermont Jazz Center névre. És a gitáros ott tanított 1998-ig! (Vagyis a haláláig…)

Gondoltam, hogy szokás szerint ezúttal is írok egy „kivel játszott, kivel csinált lemezt”- listát. Nincs értelme! Akár mellékelhetnék egy jazzlexikont. Egyszerűbb, ha az Interneten utánanéz a kedves olvasó. Talán annyit, hogy Herbie Mann neve legalább hatszor szerepelne a közös albumok között, Lee Konitz és Don Friedman 3-3 alkalommal. A leghagyományosabb muzsikus Zoller partnerei között pedig maga az egykori swingkirály és egyúttal klarinétkirály: Benny Goodman, a vele készült közös albumot 1960-ban adták ki.

Intermezzo

Mielőtt visszatérnék a márványtermi históriához, szeretném felidézni, hányszor volt szerencsém koncerten látni-hallani személyesen Zoller Attilát.

1. 1972. június 4., Székesfehérvár, a VI. Videoton Nemzetközi Jazzfesztivál 3. napján, vasárnap este:

Fellépett Zoller Attila Kvintettje (Attila Zoller Quintet). Tagjai: Albert Mangelsdorff (harsona), Zoller Attila (gitár), Barre Phillips (bőgő), Steve „Stu” Martin (dob) és Armen Halburian (ütőhangszerek). Egyetlen, kb. 50 perces darabot adtak elő, Címe: Találkozás Alba Regiában.

Visszatekintve, számomra szélsőségesen anarchikus zenének hatott az egész szám. A fehérvári fesztiválok hatéves sorozata folyamán a közönség fokozatosan hozzászokott a free elemek mérsékelt alkalmazásához a fellépők játékában. Azt hiszem, annak idején ez egyfajta divathullámnak számított. Azonban ez a… hogy is mondjam? féktelenség, amit ebben az ötven percben tapasztaltam, minden határon túllépett.  A free zenét egyébként sem kedveltem annak idején – különösen akkor nem, ha még az elektronikát is bevonták a játékba.

2.  1975. Nagykanizsa, jazzhétvége (további dátumot nem jegyeztem fel.)

Zoller Attila szólókoncertet adott. Meglepetésemre a három évvel előbbi koncerttel összevetve annak szöges ellentétét hallhattam. Halk, finom, bensőséges jellegű számokat. Cím szerint nem ismertem fel egyiket sem, mindenesetre standard, illetőleg standard jellegű darabok hangzottak el.

3. 1997. december 5. 19. órakor. Jazz a Márványteremben, Budapest.

Fellépett Zoller Attila (gitár) és a Hungarian Jazz All Stars.
Tagjai: Szakcsi Lakatos Béla – zongora, Pege Aladár – bőgő, Kőszegi Imre – dob.

Zoller Attila maga az 1980-as éveket tartotta munkássága legsikeresebb korszakának. A ’90-es években azonban ez a felívelés törést szenvedett: egészségi állapota romlott, miután súlyos epehólyag-műtéten esett át, 1995-ben pedig vastagbél-rákot diagnosztizáltak nála. Mivel a kór fokozatosan súlyosbodott, Attila a búcsú gondolatával kezdett foglalkozni. Elhatározta: Magyarországon kíván hazájától, honfitársaitól alkalomadtán elköszönni. A koncertre végül is Budapesten, a Rádió Márványtermében került sor 1997. december 5-én, másnap pedig Attila szülővárosában, Visegrádon. Mindkét hangverseny telt ház előtt zajlott le.

Pár szóval megpróbálok visszaemlékezni közel húsz év távlatából a márványtermi koncert hangulatára. Ünnepélyesség sugárzott az arcokról, és derű. Egyáltalán nem emlékeztetett semmi az elmúlás misztériumára; főképp nem valamiféle temetési ceremóniára. Az all stars-jellegű kísérő trió az akkori legkiválóbb magyar zenészekből lett összeállítva, akik (mint azt főszerkesztőnk múlt heti cikkéből már tudjuk) részint hírből, részint személyesen is ismerték a neves gitárost, akiről – soványságán és beesett arcán kívül – semmi nem mutatta, hogy beteg, és talán szenved is. A tapsokat őszinte mosollyal és bólintásokkal köszönte meg.

A koncert alatt a zenészekről nem készült fénykép – amit meg lehet érteni. Egy viszonylag közeli, 1995-ös évszámú, kedvesen mosolygó fényképet találtam Attiláról – hogy a témához illően egy idős kori képpel is illusztráljam a cikket.

A hangversenyhez készült meghívó füzetben a műsorszámokat leíró rész sajnos nem volt pontos. Bár a címek egy-két kivételtől eltekintve szerepeltek a listán, ám a műsor megkezdése előtt a zenészek változtattak a tervezett sorrenden; természetesen a füzet szövegén már nem volt lehetőség a változtatásra.  Főszerkesztőnk, Maloschik Robi szerencsére megőrizte a sorrendet tartalmazó ún. „lektorpapírt”, talán a hangfelvételt is megszerezte, jómagam is jegyzeteltem a koncert során, így közös erővel talán sikerült a műsorrendet rekonstruálni.

A füzet közepe a koncert előtt:

(Látható, hogy az eredeti terv szerint a hangverseny első részében egymás után hat Zoller-kompozíció hangzott volna el. A szünet után pedig hat jellegzetes amerikai standardet terveztek eredetileg.)

Ezzel szemben a következőképpen zajlott le a két „félidő”:

(Látható, hogy a terv a sorrendre vonatkozóan megváltozott. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy az eredeti tervhez képest Zoller Attila szerzeményeiből nem hat, hanem kilenc is elhangzott. Érdekes az is, hogy ezek közül Attila összesen négyet egyedül, kíséret nélküli szólóban adott elő. Sőt egyedül játszotta gitárján Jimmy Van Heusen standard számát, a „Here Is That Rainy Day”-t is.)

Nem óhajtok részletes elemzésbe fogni; közel húsz esztendő távlatából igencsak nehéz lenne mindenre emlékezni, bár néhány rövid jegyzet megmaradt a műsorpapíromon. Talán az volt leginkább feltűnő, hogy az egykori (1972-ben hallott) „szilaj” free-muzsikus élete alkonyára jócskán „megszelídült”, amellett továbbra is sokoldalú, alkalmazkodó, szimpatikus zenész maradt. Szólóban éppúgy virtuóz, mint kvartettben. Figyelemre méltó hangszerelési ötleteit is érdemes megemlíteni. Példa erre a „Just Friends” esetében bevezetésként játszott gitár–zongora párbeszéd, vagy még inkább a II. rész vége felé elhangzott őrült ötlet, hogy saját „Heidiologie” című kompozícióját egyveleg-szerűen összedolgozza Thelonious Monk jól ismert Blues-darabjával, a Straight No Chaser-rel.

Epilógus

Zoller Attila meghalt 1998. január 25-én a Vermont állambeli Townshendben. Mintegy három héttel előtte (6-án) a gitáros még fellépett a New York-i Zinc Bar-ban (Helmut Kagerer-rel duóban). Másnap a brooklyni „Systems Two” stúdióban készített felvételeket Tommy Flanagannel (zongora) és George Mrázzal (bőgő), trióban. Bizonyára ezek voltak Attila utolsó nyilvános fellépései. Temetése január 28-án történt; szűk családi és baráti körben a Vermont állambeli West River folyóba szórták a nagy gitáros hamvait.