Világsztárok Magyarországon – Zoller Attila utolsó látogatása a szülőföldön – The true story
2017. január 15., Maloschik Róbert
Zoller Attila 1997. december 5-én a Magyar Rádió Márványtermében, majd másnap Visegrádon a Sirályban lépett fel. Ez volt utolsó két koncertje Magyarországon. De voltak ezeknek előzményei is…
Történt ugyanis, hogy 1997 szeptember végén rádiós irodámban a Külügyminisztériumból felhívott egy férfi (a nevére már nem emlékszem, csak arra, hogy főtanácsosnak titulálta magát…) mi szerint is kíváncsiak lennének a véleményemre (what?), szerintem tényleg olyan nagy név-e Zoller Attila, mint ahogy azt az ügyvédje állítja? Ti. az akkor 70 éves Attila New York-i ügyvédje, Edward Neidich tájékoztatta a külügyöt, hogy a világhírű, Amerikában élő magyar származású jazz gitáros halálos beteg, rákja van. Pár hónapja van már csak hátra, és szeretne méltóképpen elbúcsúzni a magyar közönségtől. Nem igazán értettem, miért pont épp az én véleményemre kíváncsiak, mikor előtte Drienyovszky András léptette fel Zoller Attilát az óbudai Fő téren…
De nem hagytam válasz nélkül. Mondtam neki, hogy ha a világsztár mondjuk Attila felfedezettje Pat Metheny, akkor Zoller nem világsztár. De ha úgy vesszük, hogy milyen nagy nevekkel készített lemezeket és turnézott Európában mielőtt áttelepült volna Amerikába (Vera Auer, Jutta Hipp, Emil Mangelsadorff, Albert Mangelsdorff, Josef Zawinul, Hans Koller), és hogy kikkel folytatta Amerikában (Herbie Hancock, Ron Carter, Jimmy Raney, Benny Goodman, Sonny Rollins, Stan Getz, Astrud Gilberto, Herbie Mann, Jim Hall, Lee Konitz, Chico Hamilton, Kenny Burrell), plusz hogy a magyarok közül (Bacsik Elek, Szabó Gábor és Tommy Vig mellett) ő is szócikket kapott Leonard Feather „Encyclopedia of Jazz” című lexikonjában, az azért jelez valamit.
Megkérdeztem, de miért kérdi ezt tőlem? Mert a külügyminiszter úr (inkább elvtárs, mert ez a Horn kormány idején történt…) attól teszi a támogatást függővé, hogy többek véleményét kikéri az ügyben. De azt nem volt hajlandó elárulni, hogy kik a többiek…
Aztán 1-2 hétig nem történt semmi, majd október közepén ezúttal egy hölgy, Kígyós Erzsébet hívott fel (ő is főtanácsos volt akkoriban…), de ő már a Kultusz Minisztérium nevében. Megkérdezte tőlem, javaslom-e Zoller Attilát Pro Cultura Hungarica-díjra? (What?) Megkérdeztem tőle, én tényleg akkora ember vagyok, hogy én javasolhatom Attilát egy magas állami kitüntetésre? A hölgy visítva nevetni kezdett a vonal túlsó végén… Mondta, hogy kapott egy listát a miniszter úrtól (Magyar Bálint), hogy ezeket az embereket hívja fel. Aztán pár nap múlva ugyanez a hölgy örömmel hívott újra, hogy felkérjen, szervezzek meg villámgyorsan egy koncertet Zoller Attilának a Budapest Sportcsarnokban, és tegyem mellé a legjobb magyar jazzmuzsikusokat. Mondtam a hölgynek, a BS 12-13 ezer ember befogadóképességű, és Zoller Attila nem akkora név, hogy ennyi ember elmenne a koncertjére. Mondtam, én maximum azt tudom elképzelni, hogy a Jazz a Márványteremben sorozatomban felléptetem őket. Oda 200 ember fér be, nagyon elegáns hely, és garantálom a totál teltházat. S mivel Zoller szülővárosában is szeretne fellépni, intézze el ő az ottani koncertet, mert nekem ott nincs kapcsolatom. Csak mondják meg, hogy mikor jön Attila? Ebben maradtunk.
A hölgy faxolt Mr. Neidich-nek, aki visszafaxolta a lehetséges dátumokat: 1997. december 5-e és 6-a. De már szeretne 4-én reggel ideérni, hogy ne legyen jetleg-je.
Kitaláltam, hogy az akkori három (magyar jazz) királyok kísérjék. Felhívtam először Szakcsit, aki nagyon örült neki. Mondta, hogy amikor 1971-72-ben fél évet kint volt New Yorkban, Attila többször lement a Paprika Vendéglőbe, ahol ő játszott, és mindig nagyon jókat mondott rá. Aztán felhívtam Pegét, aki azt mondta: „Csak a kedvedért Robikám! Mert Attila nem segített nekem sosem kijutni Amerikába…” Végül hívtam Kőszegit, aki szintén örömmel vállalta a két koncertet. Majd felhívtam a külügyér hölgyet, a rádiós koncerttel minden rendben! (Azt nem árultam el neki, hogy december 5-re már hónapokkal előtte le volt szervezve a márványtermi koncert. A tervezett két együttes vezetője közül az egyik ellenvetés nélkül megértette, a másik viszont évekig neheztelt rám. Amikor 1998 tavaszára felajánlottam neki egy fellépési lehetőséget, lemondta, vagy fogalmazzunk így, nem fogadta el. Tipikus magyarosch!)
Aztán december elsején a hölgy ismét hívott, hogy holnap délelőtt 10 órakor be kellene mennem a Kultusz Minisztériumba, mert a miniszter úr le akar ülni velem, Gonda Jánossal és Berki Tamással (mivel a Magyar Jazz Szövetség is részt vesz a dologban, és a Duna TV is fel fogja venni), hogy az utolsó egyeztetés legyen a díjátadással kapcsolatban! Hogy én miért nem tudtam odamenni, arra már nem emlékszem, talán Bartók értekezlet volt… Az viszont biztos, hogy a Magyar Jazz Szövetség támogatta, a Duna TV pedig felvette…
És az is biztos, hogy december 2-án, kedden délután a hölgy ismét felhívott és szomorú hangon közölte velem, miniszter úrnak megsúgták, hogy a Zoller család nyilas volt (What? Természetesen nem voltak nyilasok!), így nem hajlandó kitüntetni Attilát! Sőt, el sem jön a koncertre. Persze a meghívókat már nem tudtuk újra nyomtatni, így most látom csak, hogy nem Kultusz Minisztérium volt a nevük, hanem a Magyar Köztársaság Művelődési és Közoktatási Minisztériuma. (Egyébként később beszélgettem Attila bácsival, és megkérdeztem tőle, 1948-ban miért ment el Magyarországról? Azt válaszolta: „Mert Rákosiék kékcédulás választása után megéreztem, hogy milyen sors vár ránk.”)
Aztán december 3-án az Amerikai Nagykövetségről felhívott Feigl Júlia, mit szólnék ahhoz, ha a hétfőn Budapestre érkezett vadonatúj amerikai nagykövet, Peter Tufo pénteken este a Márványteremben abszolválná első magyarországi nyilvános szereplését? Julikával akkor már vagy két évtizede ismertük egymást, hisz az 1970-es, 80-as években a Magyar Rádió külügyi osztályán dolgozott, tehát tudtam, hogy nem viccel…
1997. december 4-én, csütörtökön reggel leszállt Zoller Attila gépe Ferihegyen, és a hölgy egyből a minisztérium által rezervált Szabadság Szállóba vitte a gitárművészt. A portáról felhívtak, hogy délután négyre menjek oda, mert Attila szeretne velem személyesen megismerkedni. Odamentem, de a portás közölte, hogy a vendéget egy nagydarab ember elvitte…
Utóbb kiderült, hogy Szakcsi volt a nagydarab ember, aki elvitte Attilát Szent István körúti lakására, és miközben jókat beszélgettek, jól meg is vendégelték (kaja doszt).
Másnap délután me and my lovely wife Gabriella mentünk érte a szállóba és vittük a Márványteremben a koncert előtti „soundcheck”-re 4 órára. Mivel megkért bennünket, hogy mondjuk be a koncert előtt, hogy fotózni szigorúan tilos (ezt nem nagyon értettem, mert ugyanakkor abba belement, hogy a Duna TV felvegye a hangversenyt…), felhívtam Siklós Pétert, hogy azonnal száguldjon be Lőrincről, hogy még a beálló próba végére odaérjen, és tudjon pár fotót készíteni.
A próbán kiderült, hogy Pege Ali nem ismeri a Zoller műveket, így a titkárnőm lefénymásolta a kottákat. Aztán az egyik szám előtt Ali megkérdezte: „Ez milyen hangnemben van?” Erre Attila rávágta: „In A” (ejtsd: in é!), erre Ali E-dúrban kezdte játszani. Erre Attila értetlenül nézett és ismét azt mondta: „In A, Alikám!” Erre Pege azt válaszolta: „Hát én E-ben játszom, Ti játsszátok A-ban…” Erre óriási röhögés… De a próba jó hangulatban folytatódott!
Erre jó példa Siklós Péter fotója, amit közvetlenül a soundcheck után készített!
A koncert kezdete előtt Neltz János épp riportot készített Zoller Attilával a Márványteremben, mikor a terem melletti zenészeknek kijelölt részbe bezúdult a nagykövet és biztonsági emberei. (A követségi dolgozók, a kulturális főtanácsos asszony és Gonda János, a Magyar Jazz Szövetség elnöke már bent ültek a teremben.) A biztonsági főnök odajött hozzám, és megkérdezte tőlem, hogy tudok-e angolul? Mondtam: „Yes, I do!” Erre megkért, hogy konferáljam fel nagykövet urat, mielőtt ünnepélyesen bevonulna a terembe. Mondtam: „Wait a minute!” Bementem, kivettem a megdöbbent Neltz kezéből a mikrofont és ezt mondtam: „Ladies and Gentlemen! The new ambassador of the United States of America! Mr. Peter Tufo!” Erre a nagykövet óriási üdvrivalgás és tapsvihar közepette bevonult. Majd jött a szokásos diplomata nyelvezet: „Nagy tisztelője vagyok kedves Attila! Mivel gyerekkoromban doboltam, engedje meg, hogy beszámoljak Önnek: one-two, one-two-three-four!” Majd leült az első sorban kijelölt helyére… (Majd a szünetben elment…)
A koncertről jövő vasárnap olvashatnak Márkus József tollából!
