Világsztárok Magyarországon - Didier Lockwood és társai Nagykanizsán 1982-ben. A jubileumi, tizedik Jazz-hétvége – saját élményeim és a korabeli sajtó tükrében
2012. február 24., Márkus József
Visszaemlékezés a visszaemlékezésre… Olyasmi ez, mint amikor két tükör közé állunk, és különböző irányból, különböző nézetben, szögben, többszörözve látjuk önmagunkat és környezetünket…
1972-ben – mint már erről cikkeimben többször megemlékeztem – egy időre véget ért a székesfehérvári Interjazz fesztiválok hat évig tartó sorozata. Szerencsére éppen a következő évben, 1973-ban indult Nagykanizsán egy hasonló, a Magyar Rádió által támogatott sorozat: a Jazz-hétvége eseményeire egészen 1980-ig minden esztendőben sor került – rendszerint az őszi hónapokban. Kapóra jött ez a fehérvári jazzbarátoknak. A helyi jazzklub minden évben kirándulást szervezett Kanizsára; a 150 kilométeres utat, főleg a kispénzű diákoknak és főiskolai hallgatóknak, érdemes volt vonaton megtenni. Mindig jó volt a vasúti közlekedés, átszállás nélküli; és aki több napra tervezte az ottlétet, normális és olcsó szállásra talált a városközpont munkásszállójában. 1976-ban a vadonatúj Hevesi Sándor Művelődési Központ átadásával minden igényt kielégítő, ideális helyet kapott a fesztivál. (Lásd a fényképet.) A kisebb rendezvényeket kamaraterem, kiállító helyiség, klubterem várja azóta is, az esténkénti koncerteket pedig az elegáns színházterem.
1981-ben megszakadt a rendezvények folyamata. A város csőd közeli állapotba került, nem finanszírozhatta az eseményt. (Fehérváron éppen ebben az évben került sor a nagy sikerű fesztiválra – Art Pepperrel.) Kárpótlásul karácsonykor tartottak egy kisebb nemzetközi koncertet. A következő évben összeszedte magát a város, és a rendezők igyekeztek az előző évi kudarcért egy reprezentatív fesztivállal kárpótolni a közönséget. Annál is inkább, mert ez volt immár a tizedik a sorban. Ehhez azonban kellett egy kis „kegyes” csalás: az említett karácsonyi koncertet is be kellett számítani a Jazz-hétvégék sorába. Ennek az 1982-es, jubileumi találkozónak az időpontját kivételesen nem őszre, hanem április végére tervezték be. Gyönyörű tavaszi idő volt, elhatároztam, hogy a teljes fesztivált a zalai városban töltöm. Egyébként is csábító volt a kínálat, különösen a francia „csodahegedűs”, Didier Lockwood csigázta fel érdeklődésemet (nem csak az enyémet), hiszen a jazzmagazinok tele voltak a nevével. A huszonhat éves művész ugyanis a Nemzetközi Jazz Föderáció lapjának, a Jazz Forum-nak szavazólistáján a hegedűsök között még honfitársát, Jean-Luc Ponty-t is megelőzve lett a legjobb; ráadásul a „Live in Montreux” című nagylemeze is európai első lett. Nemzetközi műhely-együttessel hívták meg, amelyben a bőgős szerepét Pege Aladár vállalta.
Eltelt egy-két hónap, és meghívást kaptam Budapestre, a Magyar Zeneművészek Szövetsége Jazz Szakosztályának megbeszélésére. (Annak idején még nem létezett önálló Jazzszövetség, ez a szakosztály helyettesítette azt.) Gonda János, a szakosztály vezetője elmondta, hogy végre lehetőség nyílt jazz témájú szakfolyóirat indítására, és ez lehet a legelső jazz-sajtótermék, amit országosan terjesztenek, és pénzért meg lehet venni újságosoknál, könyvesboltokban. A szakosztály már addig is rendelkezett évi három-négy alkalommal megjelenő, stencilezett tájékoztatóval, de az csupán belső terjesztésű volt. Bár a klubok is kaptak belőle országszerte, ugyanis akkoriban már létezett a „Jazzklubok Országos Hálózata”, amely a mai civil szervezetekhez hasonlított. Néhány helyen (pl. Győrben, Szegeden, a fővárosi egyetemi klubokban) ugyancsak terjesztettek különféle fél-legális kiadványokat. Jómagam a fehérvári klub levelezőhálózata által küldött jazzhírekből állítottam össze a „Jazz Inform” nevű tájékoztatót. A megbeszélésre a szakosztály tagjain kívül az említett klubok képviselőit is meghívták. Sürgősen össze kellett jönniük a cikkeknek, mert még abban az évben készen kellett lenni három teljes számnak (évi három szám volt engedélyezve). Volt is pár ötlet, és hamarosan össze is jött az első szám anyaga – persze egyelőre csupán, mint terv. Ekkor ajánlottam fel, hogy cikket írok a JAZZ (Egyszerűen ez lett a neve) folyóiratba az áprilisi, nagykanizsai Jazz-hétvégéről.
A napokban pedig a főszerkesztőnknek ajánlottam fel, hogy közöljük le a cikkemet újra – ezúttal a „Világsztárok Magyarországon” sorozat következő írásaként. Persze kiegészítve némi kommentárral. Az eredeti szövegen nem változtatok, kivéve a helyesírási vagy a sajtóhibákat. A kommentárokat [szögletes zárójelbe] helyezem. Ezekre olyan esetekben kerül sor, amelyekben utólag megváltozott, finomodott a véleményem, vagy netán úgy találom, nem eléggé érthető a mai olvasó számára az adott rész, esetleg számomra is utólag derült ki olyan tény, amiről anno nem tudtam.
A JAZZ folyóiratba a cikkemhez annak idején nem találtak képillusztrációt – talán a sietség miatt. Szerencsére Halász Gyula „Jazz Kanizsán” című könyvében most bőven találtam ide vonatkozó fekete-fehér anyagot, amelyek valóban az 1982-es Jazz-hétvége alkalmával készültek. Korabeli újságcikkekből is begyűjtöttem anyagot, amelyeket igyekeztem úgy beszkennelni és kidolgozni, hogy a monitoron olvashatóak legyenek. Mivel az újságkivágások nagy része akkoriban csak a cikk megírása után került hozzám, ezek a reprodukciók számos új információt tartalmaznak a cikkhez képest. A Pécsen szerkesztett Dunántúli Naplóból kettő, a Magyar Ifjúságból három cikket használtam fel, továbbá a Rádió és Televízió Újságból egy Didier Lockwood-ot ábrázoló fényképet.
És most íme a cikk:
Nagykanizsa ’82
Sok más hazai jazzbaráttal együtt e sorok írója is kíváncsi várakozással tekintett a Rádió és a Hevesi Sándor Művelődési Központ által április 23–25 között megrendezett X. Nagykanizsai Jazz-hétvége elé. Az évről évre ismétlődő fesztiválok nem tartoznak a világrengető jazzesemények közé, ám eddig minden alkalommal akadt legalább egy-egy név, amely vonzóvá, emlékezetessé tudta tenni a rendezvényt: Albert Mangelsdorff, Boško Petrović, Zoller Attila, Zbigniew Namysłowski, Teddy Wilson, Jeremy Steig és Eddie Gomez.
A Jazz-hétvége műsorrendjének esztendők óta kialakultak a hagyományai. Az utóbbi évek debreceni fesztiváljaira jellemző, túlzsúfolt, egymással is ütköző programokkal összehasonlítva ennek áttekinthető a műsora, amelyben azonban most is szerepelt minden: filmvetítés, kiállítás, délutáni kamarakoncertek, „Jazz és irodalom” műsor, a Sörgyárban jam session és – nem utolsósorban – esti koncertek a Művelődési Központ színháztermében.
Rossz előjellel vette kezdetét a fesztivál. A plakátkiállítás péntek délutáni megnyitására nem érkezett meg az NDK-ból Conny Bauer; szólókoncertjét másnapra halasztották. A kiállításon egyébként a modern jazz amerikai nagyjait ábrázoló, művészi kivitelezésű posztereket láthattunk.
Hazai együttes, a debütáló Bacillus Combo nyitotta az esti koncertet. Szerencsés választás volt velük kezdeni: muzsikájukkal, amelyet az úgynevezett „happy jazz” irányzataihoz sorolhatunk, mindjárt az elején jó hangulatot tudtak teremteni. Számaik egy része váratlan fordulatokra, kiállásokra, zenei poénokra épül, ugyanakkor improvizációik ízig-vérig modernek, kivéve a régi stílust parodizáló részeket. Az együttes minden tagja elismerést érdemel: Szende Gábor finom dobolása, Vasvári Pál bőgős meglepően jó swingje, Gárdonyi László jellegzetesen tétovázó, majd váratlanul kirobbanó zongorajátéka, Lakatos Antalnak a tőle megszokott, ízes tenorozása, valamint lírai balladajátéka szopránon.
[Az előbbiekben Vasvári Pálra vonatkozó „meglepően jó swingje” kifejezés úgy gondolom, magyarázatra szorul. A bőgőst a hetvenes években a jazz-rock fúzió kiváló művelőjeként ismertem, úgyszólván soha nem hallottam swinget játszani. Innen a meglepődés. Egyébként annak idején elektromos bőgőt használt, később tért át a basszusgitárra.]
A soron következő Jávori Együttes kifejezetten melodikus, rendkívül közérthető zenét játszik. Bluesokat és latin számokat adnak elő – magas színvonalon, kitűnő stílusérzékkel. A hazai jazz palettájáról már legalább tizenöt éve hiányzik ez a szín! Snétberger Ferencről elég, ha annyit mondunk: „bossa-novára született”. Gitárján gördülékenyen, minden mesterkéltségtől mentesen improvizál, sodró ritmikával kísér. Hangszerén ebben a stílusban nemcsak Magyarországon, de talán egész Európában egyedülálló, ezt nyugodt szívvel állíthatjuk. Csiszár Péter is hasonlóan, minden idegszálával érzi a számok stílusát, és követi hangszínben, dinamikában. A bluesokban még a swing-korszak szaxofonhangját is felidézi. Jávori Vilmostól némileg meglepetésként hat a máskor gyakran erőszakos dobolása helyett most az együttes stílusához remekül idomuló érzékeny, leheletfinom játéka. A kvartett korban is legifjabb tagja, a bőgős Torma Rudolf ígéretes tehetség, egyelőre a tónusán, pengetés-technikáján van még javítani való – mindenesetre ezúttal hiányzott a formáció korábbi tagjától, Horváth Árpádtól megszokott zakatoló basszusgitár-hang a latin számokban. Az együttes vendégszólistája, az angol George Haslam csalódást okozott. Baritonszaxofonjának nehézkesebb technikai adottságait beszámítva sem volt méltó partnere a magyaroknak. Még periódushibát is vétett, ami jobb amatőröknél sem bocsátható meg.
Londonból érkezett a Beckett–Miller–Moholo trió, melynek stílusát „ritmusközpontú free”-nek definiálhatjuk. Olyan free zene, amelynek lényege a ritmikus lüktetés? – ez paradoxonnak tűnik, ám náluk a ritmusnak nincs sok köze a swinghez, legalábbis a szó amerikai értelmében; sokkal inkább köze van az afrikai dobok jellegzetesen el-eltolódó, hömpölygő, ütemvonalak közé nem szorítható muzsikájához. Ezt érthetővé is teszi szemmel láthatóan afrikai származásuk. Érdekes műsoruk a hosszú szólók ellenére is le tudta kötni a közönséget. Louis Moholo játékmódja nem emlékeztet a szokványos dobosokéhoz. Nem csinál dübörgő hangorkánt, ám egy ritmusképletet ezerféle dinamikával és hangsúlyozással tud megszólaltatni. Gyakran ő mutatja be a témát, amelyet aztán Harry Miller, a bőgős fejleszt tovább. Miller minden tekintetben remek, technikás zenész, aki szenvedélyes, magával ragadó szólóival nyerte el a közönség tetszését. Érdekes, hogy míg ő és a dobos mindig „közös hullámhosszon” vannak, addig Harry Beckett trombitájával és szárnykürtjével valahogy kívülállónak tűnik, s bár hangszerének tökéletes mestere, befelé forduló, tónusában Davist, Farmert idéző improvizációinak mintha alig lenne köze másik két társa játékához.
Közvetlenül az afrikaiak után következett Füsti Balogh Gábor zongoraszólója – nagyon kedvezőtlen időpontban, mert a közönség zöme az előbbi nagyszerű, de fárasztó élmény után elhagyta a színháztermet. A zongorista két, ugyancsak free jellegű – legalábbis swing nélküli – darabja nemigen aratott tetszést; majd egy bluest adott elő, briliáns technikával, amelyből azonban a dallami invenció és a dinamikai árnyalásnak még a csírája is hiányzott.
[Őszintén sajnálom, hogy ilyen kemény kritikával illettem a fiatal, annak idején még csak 24 éves tehetséges zenészt. Annál is inkább, mert hat év múltán, tragikusan fiatalon meghalt, harmincévesen. Amit írtam, őszintén írtam. A közönség reagálása is engem igazol. Talán rossz napot fogott ki. Hátralévő életében remélhetően voltak még jobb pillanatai és nagyobb sikerei!]
Késő éjjel került sor Hulin István együttesének műsorára, amely a vidéki, amatőr együttesek jellemző problémájára vetett fényt. Vannak ott ugyanis jó zenészek, de aránytalan „földrajzi eloszlásban”, és így főleg egy jól összeszokott, stabil ritmusszekciót nehéz összehozni. Az együttes gitárosa, basszusgitárosa és dobosa eredetileg más-más hangszerek – egyébként jeles – művelői. Ugyan milyen swingje lehet olyan ritmuscsoportnak, amelyben „mindenki mást csinál”? A műsorból a zongorista Hulin István levegős, de feszültséggel teli blues-improvizációi és Köles István egyik-másik tenorszólója emelhető ki. A hosszúra nyúlt esti műsor hajnal felé egy archív Glenn Miller-játékfilm levetítésével ért véget.
[Hulinék ritmusszekcióját igazságtalanul bíráltam meg. Farkas Mihály a Molnár Dixieland Bandben valóban bendzsózott, de a Hulin együttesben mindig gitározott. Egyébként is közel áll a két hangszer játéktechnikája egymáshoz, és nem szólható meg senki sem azért, hogy többféle hangszeren játszik. Mentes Ádám fő hangszere a basszusgitár, engem talán az zavart meg, hogy egy jam session alkalmával énekelni és gitározni láttam-hallottam. Kelemen Istvánnak végképp nem róható fel semmi, ő dobos, nem más hangszeres! Elnézést tévedéseimért!]
A szombati nap Conny Bauer pozanos csodálatos szólóműsorával kezdődött. Valóságos egyszemélyes zenekar! Hosszú percekig kitart egy hangot, miközben orrán át veszi a levegőt. Erre a kitartott hangra, mint orgonapontra, még rá tud építeni két, sőt három párhuzamos hangot! Egyidejűleg még ütőhangszereket imitáló ritmusjátékot is létrehoz szájával, a latin ütőhangszereseket is megszégyenítő virtuozitással. És főleg: mindezekből a „mutatványokból” a hagyományos elemekkel együtt csodálatos kompozíciókat épít fel. Kár, hogy a koncertet nagyon kevesen hallgatták.
A Nagykanizsán már hagyományosnak számító Jazz és irodalom műsor következett. Kemenczky Judit költő olvasta fel verseit, amire a jelenlévő muzsikusok – Babos Gyula, Lakatos Antal, Vasvári Pál, Szende Gábor és nem utolsósorban Conny Bauer – zenével reflektáltak. Az elképzelés nagyon érdekes, de a produkció bármennyire is izgalmas, művészi élményt nem nyújtott – legalábbis a két műfaj együttes élményét nem. A költőnő megilletődötten olvas, hangját alig lehet hallani. Kissé bizarr látvány, amint Kőbányai János újságíró karmesterként vezényli az együttest. (Nem ütemet jelez, csak dinamikai utasításokat ad.) Végül is – jóllehet a zenei reflexiók érdekesek voltak – a produkcióra a kísérleti jelleg nyomta rá bélyegét.
Philadelphia Jerry Ricks amerikai bluesgitáros-énekes műsorát eredetileg kamarakoncertnek tervezték, végül – nagyon okosan – a színházteremben tartották meg. Jerry Ricks muzsikája igazi népművészet, amelynek nem öncélú virtuózkodás, hanem a spontán természetesség ad értéket. Abban, hogy a közönség soraiból magához hív egy szájharmonikást zenélni a színpadra, nem olcsó, rutinos reklámfogást látunk, sokkal inkább annak őszinte megnyilvánulását, hogy magával egyenrangúnak érzi a hallgatóságot. Repertoárján egyébként a szokványos tizenkétütemes bluesokon kívül más, a country songokkal, a bluegrass-szal rokon formák is megtalálhatók. Ebben a tekintetben Big Bill Broonzyhoz hasonlítható, gitártechnikája is a nagynevű elődére emlékeztet.
Az esti „nagy” koncert első része a fesztivál „mélypontját” jelentette. A francia Philippe Caillat Trio tagjait „beoltották swing ellen”, ami önmagában nem lenne baj, azonban a progresszív rock és az avantgárd jazz bizonyos irányzataiból ismert, a páratlan metrumokat, ritmusváltásokat alkalmazó, a funkciós harmónialépéseket kerülő stílust lélektelenül, minden átütő erő nélkül játsszák, így zenéjük unalmas, mesterkélt. A trió vezetője hiába sorakoztatta fel a hangszerek egész arzenálját: váltogatta az akusztikus, az elektromos és a tizenkéthúros gitárt – az eredmény ugyanaz az álmosító hangszín, mechanikus „futkározás” maradt.
Sandra Wells és Együttese, ha mással nem is, legalább a látvánnyal tudott valami pluszt nyújtani az előző produkcióhoz képest. Műsorukat leginkább a „jazzt imitáló igényes szórakoztatózene” kategóriájába tudnánk sorolni. Az angol énekesnő rutinosan mozog a színpadon, ismeri a show-elemek minden csínját-bínját. Kedvesen, tisztán énekli a swing- és a divatos musical-slágereket, a kínosan, hangról hangra begyakorolt scat-improvizációkat – jazzes hangszín nélkül, „gondosan kikerülve” a blues-hangokat. Az együttes megfelelően látta el kísérő feladatát.
Ezek után felüdülésnek hatott a Binder Quintet muzsikája. Avantgárd együttesünkben elsősorban nem az egyes improvizációk érdemelnek említést, hanem a kvintettnek napról napra kiforrottabb, a hazai jazzben semmi máshoz nem hasonlítható hangja. Muzsikájuk felidézi a magyar nóták, a kuplék, a sramlizene világát. Olyan paródia ez, amelyen nem tudunk felszabadultan nevetni, inkább nosztalgikusan, régi-önmagunkon mosolyogni. A számokba ügyesen belekomponált taps, zümmögés, kurjongatás már megszokott kifejezőeszközeikké váltak, de ezen a téren mindig akadnak újabb meglepő ötleteik. Most például egyik új darabjukat két szájharmonika nyitotta, megadva a jellegzetes hangulatot.
[Úgy érzem, itt utólag fel kell sorolnom az együttes tagjait: Friedrich Károly (harsona, szájharmonika), Dresch Mihály (tenorszaxofon, fuvola, szájharmonika), Binder Károly (zongora), Benkő Róbert (bőgő), Baló István (dob).]
A Jazz-hétvége egyik meglepetése volt az esti hangversenyt záró kiváló nyugat-német Michael Sagmeister Trio játéka. Ugyanaz a gitár-basszus-dob felállás, mint a koncertet nyitó Philippe Caillat Trióé, és mégis micsoda különbség! Hamisítatlan, vérbeli jazz, szédületes tempókban előadott sziporkázó, lendületes szólók, akár bebopos, coltrane-os vagy rockos számokról legyen is szó. (Jellemző, hogy a fesztiválon immár harmadszor felhangzó Parker-bluest, a Billie’s Bounce-ot az előzőekhez képest legalább dupla tempóban adták elő.) Az ifjú Sagmeister mindent tud a gitáron: Charlie Christian „egyujjas” futamai, Wes Montgomery oktávmenetei, Barney Kessel bluesos akkordszólói, Pat Metheny legmodernebb játékelemeivel egyesülnek nála sajátos stílusban. Az együttes többi tagja is kiváló szólista, amellett, hogy remekül is kísér. A bőgős Jochen Schmidt nem mindennapi muzikalitásának adta tanújelét egy 6/8-os számban előadott gondolatteli improvizációjában. A dobos Michael Küttner is nagy tetszést aratott hatásos szólójával. Furcsa, kissé szögletes swingjét, szólójának szimmetriáját, mértani idomhoz hasonlítható szabályosságát inkább speciális stílusjegynek, mint hibának könyvelhetjük el.
A jam session-en hajnaltájban alakult ki remek hangulat. A Gárdonyi–Vasvári–Szende ritmusszekcióhoz és Lakatos „Tony”-hoz csatlakozó Conny Bauer bebizonyította, hogy a standardek és a bluesok világában is igencsak otthon van. Még Haslam is igyekezett a péntek esti csorbát kiküszöbölni, előbb azonban „Tónikával” hangszert cserélt. Kedves epizód volt, amikor a kanizsai jazzklub képviselője köszöntötte és megajándékozta dr. Beke Árpádot, a város jazzéletének lelkes szervezőjét a jubileumi Jazz-hétvége alkalmából. A népszerű „doki” elővette trombitáját, és egy szép blues-zal köszönte meg a figyelmességet.
Elérkezett az utolsó nap, amikor egy kellemetlen hírt kellett tudomásul venni: a Masina Jazzcsoport egyik tagjának katonai behívása miatt lemondta a részvételt. Így délután a klubteremben csak a László Attila–Snétberger Ferenc gitárduó mutatkozhatott be. A repertoár – bossa-novák, bluesok – emlékeztetett a Jávori Együttes pénteki műsorára, amelynek kapcsán már szóltunk Snétberger Ferenc erényeiről. Itt azonban feltétlenül ki kell még emelnünk az egyes-egyedül előadott, csodálatosan felépített bossanova-szólóját a „Wave” témájára. Kár, hogy az intim hangulatú kamarakoncert közönsége László Attila játékát nem értékelte kellőképpen, pedig egyik-másik improvizációja ugyancsak tapsot érdemelt volna.
Az esti zárókoncerten elsőnek Tone Jansa, a kiváló jugoszláv szaxofonos-fuvolista és Quartetje mutatkozott be. Jansa mindent elsajátított a modern szaxofonozás coltrane-i világából, együttesével azonban sajátos, nemzeti utakat keres, ezt mutatják a koncerten előadott, túlnyomórészt délszláv elemekre, balkáni aszimmetrikus ritmusokra épülő kompozíciók. Az együttesből – melynek tagjai korrektül kísérnek, de szólisztikus szerepet nemigen vállalnak – okvetlen ki kell emelnünk Ratko Divjak dobos precíz játékát.
[Tone Jansa eddig még nem említett partnerei: Neven Frangeš (zongora) és Karel Novak (basszusgitár).]
Ami ezután következett, az Conny Bauer műsora mellett a fesztivál másik csúcspontját jelentette: nemzetközi workshop Didier Lockwood, Yochk’o Seffer, Roland Batik, Pege Aladár és Fritz Ozmec közreműködésével. Hallottunk, olvastunk már a néhány éve üstökösként feltűnt ifjú francia hegedűs-titánról, aki a népszerűségi listákon honfitársát, Jean-Luc Ponty-t is maga mögé szorította. Azonban már az első néhány vonóhúzás után nyilvánvalóvá vált, hogy itt valami csodálatos fog történni; Didier Lockwood muzsikájában az „itt és most” élménye minden hiú képzeletet felülmúlt. A legnagyobb csoda az, hogy tulajdonképpen nem is csinál semmi újat: a modern jazz eddigi eredményeit foglalja össze, tetőzi be Monktól Coltrane-ig, Grappellytől Ponty-ig. És ami a lényeg: végleg emancipálja a hegedűt; az ő kezében minden vitán felül áll, hogy a hegedű igazi, „par excellence” jazzhangszer! (50 éve Art Tatum tette ugyanezt a zongorával…) Lockwood amit játszik, az korántsem csupán üres technika, ellenkezőleg! Szólóit hihetetlen vitalitás, lendület, robbanékonyság jellemzi, és mindenekfelett: melodikus és ritmikai gazdagság. Nem véletlen hát, hogy alkalmi partnereit – akik méltó társai voltak ezen az estén – mennyire tudja inspirálni. Pege Aladártól évek óta nem hallottunk ilyen szívvel-lélekkel játszott, néhol elmélyült, néhol játékos szólókat. (Kedves epizód volt a spontán kialakult Lockwood–Pege vonóspárbaj.) A két fiatal bécsi muzsikus, Roland Batik zongorista és Fritz Ozmec dobos is kitett magáért. Milyen kár, hogy elavult a „hot jazz” kifejezés! Ha a modern jazz terminológiájában még használatos lenne, erre az átlelkesített zenére feltétlenül illenék!
Szándékosan nem említettem eddig a magyar születésű szaxofonos, Yochk’o Seffer nevét. Úgy tűnt fel ugyanis, hogy bár sodró lendületében követi ezt a muzsikát, zenei gondolatai gyakran mintha egészen más utakon járnának. (Különösen a bluesban volt majdnem lehetetlen követni improvizációját.) Sajátos zenei világáról aztán valódi képet alkothattunk a Lockwooddal együtt előadott zongora–hegedű duódarab: egy bartókos, kortárs-zenei jellegű kompozíciója alapján.
[A műsorszámok közül kettőt ismertem fel: My Favorite Things (R. Rodgers) és Straight No Chaser (T. Monk)]
A fiatalok által rendkívüli módon tisztelt zongoraművész, Szabados György zárta együttesével a fesztivált, ezúttal szextett felállásban. Két évvel ezelőtt Triójával aratta ugyanitt az első igazán nagy hazai fesztiválsikerét. Hogy most, Lockwoodék után is kirobbanó tetszés fogadta műsorukat – önmagáért beszél. A Fekete Istvánnal (trombita), Dresch Mihállyal (tenorszaxofon), és Körmendy Ferenccel (brácsa) kiegészített együttes ugyanazt a népzenei fogantatású, öntörvényű Szabados-zenét játssza, mint a Trió. A három vendégzenész érti, és igyekszik magáévá tenni a kompozíciók lényegét. Ha akadtak is apróbb hibák, azok csak az elégtelen mennyiségű próbalehetőségből adódhattak. A közönség követelésére ráadásként egy blues következett – á la Szabados – méltó befejezéséül a fesztiválnak.
[A fiatalabb olvasók kedvéért úgy gondolom, a szextett felállását ki kell egészítenem két névvel: Vajda Sándor (bőgő) és Faragó Antal (dob). A ráadás blues előtt elhangzott két Szabados-kompozíció pedig – sorrendben: Adyton és Eszékiána.]
Ha szabad egy fesztiválról általános következtetéseket levonni (és az egész jazzvilág tendenciájára vonatkoztatni), feltűnt az elektronikus, jazz-rock együttesek, valamint a szélsőséges, anarchikus free csoportok teljes hiánya. A rock- és a free-elemek beépültek, és szerves részévé váltak a mainstream-zenének. A melodikus, lüktető ritmusú, mesterkéletlen és felépítésében arányos zenét játszó együttesek nyerték el a hallgatóság tetszését, és túlnyomó részben ilyenek is léptek fel! Szembeszökő a közönség érettsége, hozzáértése: a jó zenét értékeli, a rosszat elutasítja – függetlenül attól, hazai vagy külföldi együttesről van-e szó. S bizony, e Jazz-hétvége külföldi szereplői közül viszonylag több nyújtott gyenge teljesítményt a hazaiakhoz képest. Kérdés, nem kellene-e alaposabban utánanézni a jövőben: igazi művészetért vagy selejtért adjuk-e oda a drága valutát?!
Utószó
Ennyi volt a harminc évvel ezelőtti cikk. Hadd tegyem hozzá, hogy a következő évben sajnos, újra elmaradt Nagykanizsán a Jazz-hétvége. Helyette ez alkalommal Budapesten, a Marczibányi téren rendezték meg annak „sűrített” változatát, talán hogy a már megkötött szerződések lemondása miatt minél kevesebb kötbért kelljen kifizetni.
Befejezésül tekintsünk bele a jazztalálkozón sikerrel szerepelt sztárok, valamint a tehetséges fiatal magyar együttesek néhány tagjának további sorsába! Didier Lockwood körül további élete során lassanként megszűnt a hűhó, a látványos ünneplés, amellett a továbbiakban is a francia jazzélet meghatározó alakja maradt. Univerzális ember, akit mindenféle irányzat érdekel; 1983-ban brazil zenészekkel játszik és készít közös lemezt „The Kid” címmel, ’84-ben két gitárossal: a belga Philip Cathérine-nel és a francia Christiane Escoudé-val együtt nyugat-európai roma- vagyis manouche-jazz zenét játszik lemezre. A következő évben készített „Out of the Blue” című lemezen kiemelkedő angol és amerikai jazz-zenészekkel (Gordon Beck, Cecil McBee, Billy Hart) játszik együtt, és még ebben az évben modern rhythm and blues-lemezt készít Michal Urbaniak, Marcus Miller és Lenny White társaságában. Nem hanyagolja el saját, hazai kvartettjét sem, ám 1995-ben újra világsztárokkal készít lemezt, mégpedig New Yorkban (Dave Liebman, Mike Stern, Dave Holland, Peter Erskine). 1996-ban Joey DeFrancesco és Steve Gadd a partnerei. Az 1997-ben elhunyt Stéphane Grappellivel, akit tanítómesterként tisztelt, már egész fiatalon közös turnén vett részt. A nagy példakép tiszteletére 2000-ben és 2008-ban is készített emléklemezt.
A miskolci születésű Yochk’o Seffer (vagyis Seffer „Jóska”) – aki a szaxofonok és más nádfúvósok szinte minden változatát alkalmazza – mindinkább a világzenei ihletésű jazznek kötelezi el magát, amelyben igen sok a magyaros elem. Leánya, Debora Seffer, aki tehetséges hegedűs, a nyolcvanas évektől gyakran szerepel édesapja lemezein, amelyek borítóján nemritkán ráakadunk egy másik magyar zenész, az egykori Saturnus-dobos Gritz Péter nevére is. 1995-ben egy jazztörténeti jelentőségű személlyel, Ornette Coleman-nel elkészül egy francia lemez, amelyen a hírneves szaxofonossal együtt szerepel apa és lánya, Yochk’o és Debora. A CD címe: Ornette For Ever.
Világhírű nagybőgősünk, Pege Aladár éppen a 10. Nagykanizsai Jazz-hétvége évében jutott el művészi pályája csúcspontjára. A történet két esztendővel korábbra nyúlik vissza: 1980-ban az indiai Jazzyatra fesztiválon világraszóló sikert aratott. Káprázatos szólójának hallatán Charles Mingus özvegye, Sue Mingus – aki éppen a Mingus Dynasty zenekart kísérte el a fesztiválra – sírva fakadt, és gratulációját azzal az ígérettel tetézte, hogy elhunyt férje egyik bőgőjét odaajándékozta a művésznek. Ennek a hangszernek az átadására került sor 1982 nyarán, amikor Pege mester New Yorkba érkezett, hogy részt vegyen a Kool Jazz Festival egyik estjén. A hangversenyre a Carnegie Hallban került sor, ahol bőgősünk Herbie Hancock együttesének volt a vendége. Hancock mellett Jimmy Owens, Wynton Marsalis és Tony Williams voltak az ünnepelt művész partnerei. A bőgőst az egész európai jazzvilág ünnepelte, meghívást kapott számos nyugat-európai országba. Még ugyanazon év július végén fellépett a Debreceni Jazz Napokon, októberben pedig a Zágrábi Nemzetközi Jazzfesztiválon, ahol a rendezvény All Star együttesével játszott, majd a Martial Solal által vezetett Big Band-del. Hatvanadik születésnapját a Magyar Rádió Márványtermében ünnepelte 1999. október 8-án egy reprezentatív hangversennyel, számos régi és újabb zenészpartnerével együtt.
A Bacillus kvartett talán egy-másfél évig élt. Még 1982 októberében felléptek a Zágrábi Jazzfesztiválon, november-decemberben pedig stúdiófelvételeket készítettek, amelyeket néhány korábbi élőfelvétellel kiegészítve „Sing-Sing Song” címmel lemezen kiadtak. Ekkoriban turnéztak Nyugat-Németországban, ahol Vasvári Pál helyett már Lattman Béla volt a basszusjátékos. A továbbiakban a kvartett tagjai külföldön, különböző országokban folytatták munkájukat. 1983 februárjában a Toto Blanke Electric Circus-ban a volt Bacillus két tagja, Lakatos Tony és Szende Gábor még együtt szerepelt.
Az együttesből későbbiekben a legnagyobb karriert Lakatos Antal futotta be. Csak vázlatosan írhatok róla, mert egy egész könyv sem lenne elég rá. A 80-as, 90-es években fő működési területe Németország, Hollandia és Görögország. Toto Blanke-val Németországban szerepeltek, és gyakran készültek lemezfelvételeik. A görög dobos-menedzser, Jorgosz Trantalidisz gyakran hívta különböző partnerekkel Görögországba, és itthon is fellépett velük. A 80-as évek közepén megalakult a Things együttes (Lakatos, Csanyi Zoltán, László Attila, Lattman Béla, Solti János és Horváth Kornél). 1987-ben készítettek itthon lemezt. Ez a formáció gyakran utazott Görögországba, de ott Trantalidisz dobolt velük. „Tónika” – más együttessel – gyakran kísérte az Özay nevű török énekesnőt is. A 80-as évek végén a holland Jasper van’t Hof „Pili-Pili” együttesével, majd a német dobos Wolfgang Hafnerrel is készített több felvételt is. Hafner révén lépett kapcsolatba a Münchenben élő ausztrál gitáros Peter O’Mara-val. Lakatos két alkalommal is részt vett a nagykanizsai fesztiválról ismert gitáros Michael Sagmeister lemezfelvételén.
A szaxofonos 1991 októberében látogat először az Egyesült Államokba. A „Different Moods” című saját CD-jét veszik fel, amerikai sztárok közreműködésével (Jim Beard – billentyűk, Peter O’Mara – gitár, Anthony Jackson – basszus, Terri Lyne Carrington – dob, Joe Locke – vibrafon). 1992-ig a tengerentúli látogatások többször ismétlődnek, majd újra folytatódnak két-háromévenként. Itt már nem látom értelmét a részletezésnek, felsorolok néhány, eddig még nem említett sztármuzsikust, akikkel kiváló jazzművészünk együtt játszott, illetőleg lemezt készített: Russell Ferrante, Tom Brechtlein, Alex Acuna, Kirk Lightsey, Al Foster, George Mraz, Billy Hart, Joanne Brackeen, Cecil McBee, Chris Hinze, Enrico Rava, Manfred Schoof, Charlie Mariano, Randy Brecker, Marc Abrams, Eddie Daniels stb.
A Bacillus zongoristájának, Gárdonyi Lászlónak talán simább, ám nem kevésbé ragyogó karrier jutott. Az együttes megszűnése után 1983 júliusában a Magyar Rádió stúdiójában elkészítette a nagy sikerű „Reggae for Zbiggy” című nagylemezt Zbigniew Namysłowski (szaxofonok), Lattman Béla (bőgő) és Lakatos „Pecek” Géza (dob) közreműködésével. Nem sokkal utána az Egyesült Államokba utazott, és Bostonban beiratkozott a Berklee College of Music-ba, az Államok legismertebb jazz-zenészképző főiskolájába. Megalakította a Forward Motion nevű együttest, később pedig egy triót Miroslav Vitous-sal és Ian Froman-nel. Velük elkészítette a „The Secret" című albumot. A következő lemezén (The Legend of Tsumi, 1988) már olyan hírességek játszanak, mint Dave Holland és Bob Moses. 1987-ben megnyeri az első díjat a „Great American Jazz Piano Competition” nevű zongoristaversenyen, és még ugyanabban az évben kinevezik a Berklee intézet zongora tanszékének professzorává. Rengeteget koncertezik, fesztiválokra jár, lemezeket készít, tanulmányokat ír. Úgy vélem, ehhez fölösleges többet hozzátennem…
A Kanizsán fellépő Jávori Együttes kiemelkedő gitárszólistájának, Snétberger Ferencnek másféle karrier jutott. 1987-ben különleges összeállítású együttest alakított Trio Stendhal névvel, amelyben Dés László szaxofonozott, Horváth Kornél pedig különféle ütő- és ritmushangszereken játszott. 1988-tól ’92-ig négy CD-t készítettek. A lemezek nagy sikere nyomán koncertkörutakat tettek Ausztriában, Olaszországban és Spanyolországban, felléptek Európa számos más országában, az Egyesült Államokban, Indiában és a Távol-Keleten is. A gitárművész 1988 óta Berlinben él családjával, de gyakran jár vissza szülőhazájába fellépésekre. Legszívesebben szólóban játszik, számos szólókoncertjét rögzítették hanglemezre. 2004-ben a Magyar Köztársaság Érdemrendjével tüntették ki, 2005-ben pedig Liszt Ferenc-díjat kapott. 2004-ben Snétberger új triót alakított a norvég bőgőssel, Arild Andersennel, és az olasz származású dobos-ütőhangszeressel, Paolo Vinaccia-val. 2005 őszén lépett fel először Bobby McFerrin-nel a Veszprémi Ünnepi Játékokon, amelyet két év múlva közös európai koncertturné követett. 1995-ben a holokauszt 50. évfordulójára komponálta az „In Memory of My People” (Népem emlékére) című, gitárra és nagyzenekarra írt művét kamarazenekari kísérettel maga a komponista mutatta be Magyarországon, Olaszországban és Németországban, valamint 2007-ben a Nemzetközi Holokauszt-emléknap alkalmából az ENSZ New York-i székházában. A gitárművész 2011 nyarán Felsőörsön elindította a Snétberger Zenei Tehetség Központot, amelynek célja, hogy olyan iskola legyen, melyben a fiatal, hátrányos helyzetű roma zenei tehetségek világszinvonalú képzést és pártfogást kapjanak.
