Világsztárok Magyarországon - Huszonkét világsztár az Erkel Színház színpadán... A „Newport Jazz Festival in Europe package show” négy zenekarának koncertje Budapesten 1972. október 30-31-én.
2011. augusztus 26., Hivatásos Jazzrajongó
Néhány hete a Giants of Jazz, azaz Dizzy Gillespie bombasztikus elnevezésű szextettjének 1971. november l-én adott koncertje kapcsán már megemlítettem, hogy rá egy évre újra az Erkel Színházban szerepeltek, mégpedig további három együttes társaságában.
Már akkor szóba került, hogy sajnos ennek a két estének hangfelvételeit nem sikerült megtalálni a Magyar Rádió archívumában. A koncertek fontosságára való tekintettel azonban, a korabeli magyar és amerikai sajtó, valamint a közel négy évtizedes távolból felsejlő személyes emlékezés segítségével megpróbáljuk felidézni ezt a két izgalmas estét.
A Budapestre elhozott négy együttes része volt annak az – egyébként hat zenekarból álló – „csomagnak”, amelyet a Newport-i jazzfesztivál alapítója és évtizedeken át vezetője, maga is neves zongorista George Wein „hordozott körül” Európában azon az őszön. Felléptek számos nyugat-európai nagyvárosban, valamint Belgrádban és Budapesten (a bukaresti koncertet a román hatóságok a koncertteremmel kapcsolatos nehézségek címén mondták le...) Szerencsénkre Leonard Feather, a jazztörténet alighanem legfontosabb szakírója a Down Beat 1973. február 15-i számában „Pax Europa – Newport Stars on Foreign Stages” című terjedelmes cikkében a hosszú turnénak éppen a londoni, budapesti és nyugat-berlini tapasztalatait írta meg. Budapesti „élményei” nem valami hízelgőek számunkra, de – sajnos – igazak. No de kezdjük az elején...
Kiváló fotós barátom, Fejes Laci a Film, Színház, Muzsikában írott „Új együttesek” című rövid összefoglalóját az ORI (Országos Rendező Iroda) dicséretével kezdi, „hogy négy ragyogó együttest hívott meg és léptetett fel”. Nyilvánvaló, hogy ez nem az ORI, sokkal inkább George Wein (és alighanem az amerikai Külügyminisztérium) érdeme volt. Érdekes lett volna, ha a hat zenekarból mondjuk, kettőt hívnak meg, mert akkor valószínűleg egyet sem küldtek volna. Azt viszont fel nem fogom, hogy az egy évvel korábban fellépett Giants of Jazz helyett miért nem a két „meg nem hívott” együttes – a Dave Brubeck Quintet (Paul Desmond-dal és Gerry Mulligan-nel) és a Charles Mingus Quintet – valamelyikét hozták Budapestre. Ezt persze csak a jó öreg bennfentesek tudták, de azok nem tájékoztattak egy ilyen magamfajta „outsider”-t. Igaz, nem is kérdeztem őket...
A négy együttes egyébként a Giants of Jazz - Dizzy Gillespie (tp), Sonny Stitt (as, ts), Kai Winding (tb), Thelonious Monk (p), Al McKibbon (b) és Art Blakey (dr), az Elvin Jones Quartet (Elvin Jones (dr), Dave Liebman (fl, ts), Steve Grossman (ss, ts), Gene Perla (b), a Cannonball Adderley Quintet – Cannonball Adderley (as), Nat Adderley (cornet), George Duke (ep), Walter Booker (b), Roy McCurdy (dr), és a Jimmy Smith Jam Session nevű all star csapat volt – Jimmy Smith (org), Clark Terry (tp, flh), Art Farmer (tp, flh), James Moody (ts), Illinois Jacquet (ts), Kenny Burrell (g), Roy Haynes (dr). Ez bizony éppen huszonkét világsztár. A csapat kíséretében volt Leonard Feather, aki a Los Angeles Times-ot, Harriet Choice pedig a Chicago Tribune-t tudósította. Leonard Feather szemlátomást meglepődött, amikor James Moody cirkalmas aláírását megkapva, nevén szólítottam és az általa írott és évtizedenként megújított jazz enciklopédiájának a 60-as évekre vonatkozó kötetét dedikáltattam vele. Persze én már a Down Beat-ből és más szakirodalomból jól ismertem őt is és a zenészeket is. A csapat Londonból repült Budapestre és az akkoriban egyetlen világszínvonalú hotelben az Intercontinentalban helyezték el őket. Valamennyien a Dunára néző szobákból csodálhatták meg a tényleg lenyűgöző panorámát. Mint Feather írja, kedden reggel feleségével és Harriett Choice-szal át is sétáltak a budai oldalra és onnan is megnézték a várost. Találkozott Kiss Imrével is, aki tájékoztatta őt a hazai jazzéletről és az Alba Regia fesztiválról. Feather beszámolója ezután így folytatódik: „Mindezen fejlemények ellenére, a magyarok még egyértelműen zavarodottak (confused) maradtak. A Daily News-ban, egy helyi lapban, amely angolul és németül jelent meg, egy bizonyos G. Molnár többek között ezt írja: „A zenekar egyetlen európai tagjának, a holland (természetesen dán – a szerk.) Kay (Kai!) Winding-nek a stílusát a technikai virtuozitás jellemzi. Al McKibbon és Sonny Stitt (szaxofonos!) nagybőgősök egykor Parker tanítványai voltak. (A double bass, azaz nagybőgő szót nyilván két bőgőnek vélte az illusztris szerző.) Aztán több éven át Ornette Coleman zenekarában játszottak. (Ez egy jazztörténeti fontosságú felfedezés, amiről addig maguk a szereplők sem tudtak...) A Giants of Jazz repertoárja a konzervatív cool jazz legsikeresebb számaiból és néhány újabb favorit számból tevődik össze... A legutóbbi varsói Jazz Jamboree-n Cannonball Adderley voltak (nem tévedés were) a két nagybőgős. (two double bass players) Ők fekete fivérek. Budapesti koncertjükön a Cannonball Adderley fivérek (nem rossz, mint a hagyományos magyar gyakorlatban a feleség, nyilván Nat, az öccs is felvette a híresebb zenekarvezető nevét) saját együttesükkel lépnek fel, amely ragyogó Blues stílusáról nevezetes.” Nos, eddig az idézet, amelyet elolvasva az ember füle égni kezd. Így írt egy – feltehetően nem „outsider” úr 1972-ben. Szinte el sem akartam hinni az ostobaságok ilyen garmadáját, és évekig nem jártam utána, hogy a csak hotelekben terjesztett Daily News és Neueste Nachrichten című világlap 1972. október 29-i számát megszerezzem. (Vagy két éve az Országos Széchenyi Könyvtárban könnyedén megtaláltam.) Bár ne tettem volna, mert az említett cikk további megállapításai is elképesztő baromságok a javából. (Csak azt tudnám, hogy ki lehetett a szerző, csak nem a mindenhez értő neves színikritikus? Nem is tudtam, hogy ilyen kiváló jazz szakértő is. Szívesen beiratkoznék hozzá egy kezdő jazz kurzusra, cserébe én is adnék számára leckéket a színházművészetről, amihez azért – ne vegyék nagyképűségnek – álmomban is jobban értek, mint a cikk szerzője a jazzhez.) Ezen „élménybeszámoló” végén álljon elrettentő példának a cikk eredetije, itt pedig még egy-két magvas útbaigazítás a fellépő amerikai zenészekről, túl a Down Beat-ben is idézett részleteken, amelyeket Feather már vagy terjedelmi okokból nem idézett, vagy – ami még valószínűbb – mert idegei felmondták a szolgálatot. Negyven év távlatából is eszembe jut olykor, hogy mit gondolhatott rólunk Leonard Feather – és a Down Beat sok olvasója világszerte, mert az, hogy Feather egy zenei lap hasábjain ennyi teret szentelt ennek az ostobaság-gyűjteménynek azt mutatja, hogy őt is kellően „felhúzhatta” a dolog. Jómagam vagy fél évszázada olvasója vagyok a lapnak, de állítom, hogy alig-alig fordult elő, hogy ne a zenével és a zenészekkel kapcsolatos lett volna írásaik minden sora. Nos, tehát még egy pár gyöngyszem: „Elvin Jones zenekara, amelyben két német (!) szaxofonos van és egy amerikai nagybőgős a korábban virágzott bibop (így írva) stílusban játszik. (Liebman és Grossman – vesztükre – német nevű „echte” brooklyni „gyerekek”, csak azt nem értem, hogy a bőgős Perla, miért nem lett spanyol zenész?) Valójában a Jones Quartet zenéje jóval meghaladta a bebop-ot és inkább a Giants of Jazz-t kellett volna ezzel jellemezni, igaz ők megkapták már a cool jelzőt a neves jazz szakértőtől...
Nos, a koncertekről, zenei „tanúsítvány” hiányában nem sokat tudok mesélni. Tény, hogy a Giants of Jazz produkciójára való emlékezést még az is nehezíti, hogy éppen egy évvel korábban is felléptek, nyilván nagyjából az arra vonatkozó leírás érvényes erre a „jelenésükre” is. Feather is csak annyit ír, hogy igazán lélekkel játszottak és az elragadtatott fogadtatás is feldobta őket. Gillespie szólóját emeli ki a „Blue and Boogie”-ban, de közli, hogy az ő ízlése szerint Sonny Stitt altszaxofon játéka az „I Can’t Get Started” című standard-ben volt az est fénypontja. Fejes Lacitól kaptam azt a remek fotót, amelyen Dizzy a 45 fokos trombitatölcsérével szinte felfújja az Erkel egyik reflektorát.
Az október 30-i, hétfői koncert egyébként Elvin Jones érdekes felállású kvartettjével indult. Jones ekkoriban, már a Coltrane-től való távozása óta, igazán érdekes zenei kísérleteket tett, először egy olyan trióval, amelyben Joe Farrell fuvolázott, tenor- és szopránszaxofonon játszott, és Elvin társa a klasszikus Coltrane kvartettben, Jimmy Garrison bőgőzött. (Ezt két Blue Note lemezen örökítették meg: a „Puttin’ It Together” és a „The Ultimate” című albumokon.) Mint Feather-től megtudjuk Elvin Jones kvartettje jó teszt volt arra, hogy a magyar közönség hogyan fogadja az absztraktabb jazzt. Három számot említ, Jerome Kern híres „Yesterdays”-ét és az „A Time for Love” című kompozíciót, valamint Elvin Jones-nak japán felesége tiszteletére írott jazz indulóját, amely a „Keiko’s Birthday March” címre hallgat. Kiemeli Dave Liebman lírai fuvolajátékát és a Grossman-nel előadott fuvola-szopránszaxofon duetteket is. Aki ezt a nagyszerű együttest „élőben” akarja hallani, annak ajánlom a pesti koncert előtt mindössze két hónappal a kaliforniai Hermosa Beach-ben rögzített dupla LP-t. Az Olaszországban élő Steve Grossman maga mondta nekem 2008-ban, amikor Egri Jancsi estjén lépett fel a MüPa Fesztivál Színházában, hogy ez az együttes szerinte is a jazztörténet egyik csúcsa volt, és bepárásodott szemmel dedikálta nekem az Elvin Jones „Live at the Lighthouse” című Blue Note albumot. Elvin zenészei egyébként a hat zenekar összesen 33 zenészéből a legfiatalabbak közé tartoztak, hiszen Grossman 21, Liebman 25 és a bőgős Gene Perla is csak 32 volt akkor. Dave már akkor is kopasz volt, Steve pedig az akkori idők szarkafészek hippy-frizuráját viselte. Elvin mester sajnos – mint Fejes Laci is leírja – közelebbi kapcsolatba került a legkiválóbb magyar gyümölcsök folyékony változatával és ez rányomta bélyegét a játékára is.
Ráadásul ekkor is két koncert volt egy napon, egy délutáni és egy esti. Az is biztos, hogy pár nappal később az a hír járta, hogy Elvin felgyújtotta a hotelszobát, gondolom, ágyban cigarettázott, de szerencsére nagyobb baj nem lett. Nekem mindenesetre dedikálta a mellékelt fotót, remélem, látszik az aláírása.
A keddi, október 31-i koncertet a Cannonball Adderley Quintet indította. Mivel ekkorra már Joe Zawinul – 9 és fél év után – 1970 decemberében megvált az együttestől, az elektromos zongoránál az ugyancsak fiatal, 26 éves George Duke ült, aki a csapat Benjáminja volt, hiszen 40 éven túliak voltak a többiek, de még a dobos, Roy McCurdy is 10 évvel volt idősebb. Ahogyan Feather elmondja, mind az együttes, mind pedig a közönség csúcsformában volt, egymásra találtak a remek funky zenében. Kiemelkedőek voltak Nat Aderley tompítóval előadott szólói és blues éneke, George Duke kombinált akusztikus és elektromos zongorajátéka, a főnök csodás altszaxofon szólói és szellemes konferanszai.
Erre is van persze egy epés megjegyzése Feather-nek, hogy a közönség semmit sem értett az egészből. Ebben lehetett valami... Megjegyzi, az akkori idők két jellemző hazai gyakorlatát is. Az egyik az volt, hogy legalább két darab kocsis TV kamera futkározott a színpadon, akadályozva a zenészeket (nem is beszélve a nézők szembevilágítását, mintha az ÁVO vallatószobájába tévedtünk volna), a másik a gépies virágcsokor átadás, amelyet a funkcionáriusok lányai, vagy egyéb fontos elvtársnők csók kíséretében adtak át a zenekarvezetőknek.
A Jimmy Smith együttes koncertjével kapcsolatban én is emlékszem arra, amit Fejes Laci is szóvá tett, hogy csaknem botrányba fulladt. Smith mindig hajlamos volt az olcsó viccekre, egyik ZDF TV Jazz Club adásában, pl. a közönség felé fordulva közölte, hogy „I am Duke Ellington... Haha...” Szóval ez volt az egész „fesztivál” mélypontja, igazi „hakni”, pedig kolosszális nevek játszottak együtt. Azért emlékezetes élmény maradt Art Farmer az „Ill Wind”-ben, Clark Terry szárnykürtön a „Georgia on My Mind”-ban, Illinois Jacquet az „A Ghost of a Chance with You”-ban, James Moody az „Indian Summer”-ben és az est legmaradandóbb élménye, a nagy gitáros Kenny Burrell a „God Bless the Child”-ban. Smith Miles Davis „Walkin’”-jában jeleskedett, mindjárt a session indulásakor, talán akkor még nem tört ki rajta az öncélú magamutogatás. (Pár éve, halála előtt kevéssel, szintén sikerült egy botrányos koncertet adnia a Millenárison, hála Istennek nélkülem.)
November 1-én Feather beszámolója szerint az elutazásuk sem volt semmi. A papíron két órás repülőút Berlinbe a végén – háztól házig mérve – kilenc órát vett igénybe. Két órát köd miatt Ferihegyen ültek, majd a világhírű NDK-s Interflug légcsavaros gépén Kelet-Berlinbe mentek (erre a jegyet, gondolom, az ORI takarékossági okokból vette), ott vártak a vámnál, aztán a limuzinra, amely a nyugati oldalra szállította a rengeteg zenészt és hangszert. De még egy derék NDK-s bürokratát is megemlít, aki egyenként alaposan összevetette az útlevélben lévő fényképet a delikvens fizimiskájával. Szerencséjükre a Berliner Jazztage koncertjein aznap este nem volt jelenésük, de még látogatóként sem jutottak el aznap este a Philharmonie Hall-ba, ehelyett Leonard telexen küldött egy beszámolót keleti élményeiről Los Angelesbe a lapjának, majd éjjel 2-kor ágyba esett. Hát így zajlott le a PAX EUROPA, azaz Newporti sztárok európai színpadokon... A résztvevők közül Dave Liebman többször is járt nálunk az utóbbi 10-15 évben, különösen Fekete-Kovács Kornéllal történő együttműködése ismert, először a Budapest Jazz Orchestra-val, majd a Modern Art Orchestra-val zenélt együtt. Steve Grossman, mint említettem a MüPá-ban játszott Egri Jancsival, Jimmy Smith pedig a Millenárison. Dizzy Gillespie és Art Farmer még ugyancsak visszatértek, különféle formációkkal és az akkor nálunk fel nem lépett Dave Brubeck és Charles Mingus együttesei is később eljutottak Budapestre. Igaz, hogy sem Paul Desmond, sem Gerry Mulligan sohasem lépett magyar földre, s mind Brubeck, mind pedig Mingus teljesen más felállásban koncertezett később nálunk, mint a Newport in Europe turnén 1972-ben. Brubeck egyébként háromszor is eljött Magyarországra, Mingus csak egyszer, de az nagyon emlékezetes maradt. No, de ezekről majd később...
