Smith, Dr. Lonnie: EVOLUTION 2016. február 28., Vas Bence
Dr. Lonnie Smith – EVOLUTION (Blue Note – Universal Hungary)
A hetvenhárom éves Hammond orgonista legenda idén új lemezt jelentetett meg „Evolution” címmel. Ő jelenleg a legaktívabb és legjelentősebb képviselője az 50-es, 60-as években Jimmy Smith, Jimmy McGriff (és még folytathatnánk a sort) által elindított modern Hammond orgona triók és stílus egyik legfontosabb és máig legnagyobb hatású generációjának.
Negyvenöt év után tért vissza a Blue Note kiadóhoz, ahol a ’60-as években olyan albumai jöttek ki, mint az „Alligator Bogaloo”, a „Think!”, vagy a „Turning Point”.
Dr. Lonnie Smith először 1969-ben lett a Downbeat magazin szerint az év orgonistája. Az „Evolution” a Billboard „Jazz Albums” listáján a 8. helyen nyitott 2016. február 20-án. (Igaz, tegnap reggel visszazuhant a 19. helyre…)
Véleményem szerint ez egy összefoglaló jellegű munka, akár a korábbi dalok újrafogalmazásait, akár Dr. Lonnie Smith játékmódját tekintve. Zenéjének több fontos állomása és alappillére is megjelenik (Afrodesia, Jungle Soul, a legutóbbi albumok lírai számai, a két Hendrix lemez, a koncerteken gyakran játszott dalok).
Hallhatunk igazi, csak rá jellemző finoman lüktető groove-okat, az énekhangra emlékeztetően levegős, néhol már-már végletesen minimalista és különleges dramaturgiájú szólókat, persze az igazi funk riffeket se sajnálta tőlünk a Doktor. A Leslie használatát, a hangszínek finomságait és a dinamikát tőle érdemes ellesni; talán ezek adják a sok pregnáns pedálhangot tartalmazó basszussal együtt játékának legfőbb karakterét. (Nemrég olvastam egy cikket Brian Charette-től: 5 ways to play like dr. Lonnie Smith – Keyboard Magazine, külön tanulmányozza több példán keresztül a pedálhasználatot; illetve komoly érdeklődőknek érdemes elolvasni L.S. Downbeat-ben megjelent cikkét az orgonálásról: Making The Hammond Organ Sing with Expression, January 2012).
A „Play It Back” egy klasszikus Lonnie Smith téma, először az 1970-es „Live at Club Mozambique” albumon lett rögzítve (1995-ben adták ki). Az Evolution nyitó track-jeként igazán frissnek és modernnek hat – talán leginkább Robert Glasper zongorajátékának köszönhetően.
Máris hallhatjuk a Lonnie Smith-re jellemző döngő basszust, sok pedálhang használatával és a kicsit úszós, puha, ugyanakkor sok apró zajt (keyclick) kiemelő és kihasználó orgona sound-dal. Az orgonaszóló jellemzően minimalista, minden a lehető legjobb időben a legjobb helyen szól, semmi sem felesleges, sokkal inkább egyfajta varázslat, elektromosság vibrál játékában, mintsem a skálák, harmóniák megfejtése. Nagyobb a hangsúly a basszuson, együtt lélegzik a teljes orgona és előadója; tradicionálisabb a hangkészlet; más, mint a többiek improvizációja. A zongoraszóló pont az ellentétes póluson helyezkedik el; sokkal inkább logikai, elméleti Glasper megközelítése.
A dal vége számomra Jimi Hendrix-et idézi – talán nem véletlen, hiszen volt Dr. Lonnie Smith-nek egy albuma, amin a maga sajátos stílusában emlékezett meg a szintén rendkívül egyedi és nagy hatású gitárosról. Érdemes még a dobos egész lemezen átívelő igazi zenekari zenészként való gondolkodásáról is szót ejteni.
Az „Afrodesia” szintén egy régebbi kompozíció, 1975-ben, az azonos című lemezen jelent meg. Érdekessége, hogy Joe Lovano lemezfelvételen, sideman-ként ezen az albumon debütált. Tipikus Lonnie Smith az indulás (főleg a berobbanó első akkord után): masszív pedál és balkéz basszus, jobb kézzel pedig szinte csak a keyclick-et, a billentyűkontaktok zajait hallani a szép térben szóló pergő, lábdob és overhead sound-dal. Ismét nagyon levegős az orgonálás, ami talán a legjellemzőbb, legfontosabb iskola az ő játékában.
Maurice Brown trombitaszólóit külön kiemelném; számomra a legemlékezetesebbet a „Talk about This”-ben fújta.
Az egész lemezen szerintem a „For Heaven’s Sake” szól a legszebb térben.
Érdekes, szép harmóniák, maga a dal is igazán emelkedett, földöntúli. A finom, puha fafúvókat jól egészíti ki a lágy, levegős gitárjáték - ez a fajta puhaság Kreisberg szólójában is a fő jellemző. Ha már a gitárról esett szó: Kreisberg ezen a lemezen kevesebb szerephez jut, viszont a kísérete mindig tökéletesen illeszkedik az adott dal világához és sok érdekes színt hallhatunk tőle. A legkiemelkedőbb teljesítményt számomra a „Straight No Chaser” gitárszólójában nyújtotta.
Az orgonaszóló nagyon tanulságos lehet a hozzám hasonló fiatal zenészeknek – tökéletes példáját adja annak, hogy hogyan lehet a lehető legkevesebbel a legtöbbet mondani, szinte végig énekelhető, illetve a rendkívül biztos, nyugodt time is nagyon jellemző.
Straight No Chaser: egy rendkívül izgalmas, modern harmóniamenetet hallhatunk a kromatikusan lépegető basszus felett, mely vissza-visszatér a Monk téma harmonizációjaként és a szólók zárásaként is. A szólókörök alatti 12 ütemes walking is mintha követné a blues alapharmóniáit, de aztán kiderül, hogy csak bizonyos frázisokat tart meg és az egész egy nagy modális improvizációvá alakul (a szólisták témáiban persze követhetők a funkció és harmóniaváltások).
A dobbal nagyon jó duó indul az orgonaszóló elején, jól kiegészítik egymást, erre szál rá a basszus. A témára utalás nagyon szellemes a szóló végén és a Leslie dramaturgiája is mesteri ismét.
A „My Favorite Things”-et koncerten is gyakran játsszák, ugyanez az arrange a digitális „nagyzenekari” hangzással, vonós szintetizátorral és gitár effektekkel élőben is érdekesen szól.
A bevezető elég borús képet idéz fel, ami talán az eredeti musical háttértörténetére utalhat: a szorongó környezet hatásosan emeli ki a dallam igazi színeit, kontrasztjait. Az orgona először a borongós background-ra illeszti rá a dallam széttöredezett elemeit, majd a gitár szép akkordjátékát követően a dobbal szinte berobban, még mielőtt a korábbi hangulat teljesen lecsengene; a témát ismét elég szabadon értelmezve hallhatjuk.
Az utolsó dal (African Suite) szintén nagyon különleges hangzásokat használ, gyönyörűen szól az (elektro?) akusztikus gitár és a fuvola. Azt hiszem, hogy szükség van ilyen plusz színekre egy Hammond orgonás lemezen. Lehet bátran hangszerelni, ez a fantasztikus instrumentum nemcsak önmagában hordoz szinte végtelen mennyiségű hangszín kombinációt, hanem gyakorlatilag bármilyen hangszer összeállítással képes csodálatosan együttműködni – ha kell karcos és koszos, vagy akár egy lélegzetvétel lágyságával képes életet vinni a zenébe.
Éppen első nagylemezünk felvételeit követően hallgattam meg ezt a lemezt és rengeteg inspirációt adott; illetve igazolást arra, hogy jó úton járunk a sokféle műfaj és stilisztikai elem egybeolvasztásával. És persze komoly figyelmeztetés a „kevesebb több” sokat hangoztatott, de annál nehezebben megvalósítható igazságára (ami az orgonát illeti).
Nem mellesleg nagyon jó referenciaanyag lesz az utómunkákhoz, így szól egy Hammond triós lemez a műfaj szülőhazájában 2016-ban, a USA-ben.
1. Play It Back (Dr. Lonnie Smith)
(feat. Robert Glasper – zongora)
2. Afrodesia (Dr. Lonnie Smith)
(feat. Joe Lovano – szopránszaxofon)
3. For Heaven’s Sake (Dr. Lonnie Smith)
(feat. Joe Lovano – tenor saxophone)
4. Straight No Chaser (Thelonious Monk)
5. Talk about This (Dr. Lonnie Smith)
6. My Favorite Things (Richard Rodgers, Oscar Hammerstein II)
7. African Suite (Dr. Lonnie Smith)
Dr. Lonnie Smith: Hammond B3 organ, Jonathan Blake: drums, Jonathan Kreisberg: guitar, Robert Glasper: piano (1.), Joe Dyson: drums (1.,2.,3.,5.,7.), John Ellis: tenor saxophone (1.,2.,5.,7.), bass clarinet (3.) and flute (7.), Keyon Harrold: trumpet (1.), Maurice Brown: trumpet (2.,5.)
Blue Note Records, 2016
