Scofield, John: Country for Old Men 2016. október 16., Gáspár Károly
John Scofield - Country for Old Men (Impulse! – Universal Hungary)
„Újra szól a hatlövetű!”
December 26-án tölti be 65-ik életévét a legendás gitáros, John Scofield. Nevét a legnagyobbak között kell említenünk, hiszen játéka stílusteremtő! Sajátos hangszíne (i), „time”-ja, a mainstream-et tiszteletben tartó, de mégis minden „szabályt” -jó értelemben véve- felrúgó muzsikája meghatározó része az egyetemes jazz zenének. Rengeteg követője van, akik szeretnék az általa képviselt vonalat tovább vinni, vagy minél jobban leutánozni Őt... De mint tudjuk, az eredetit senki-semmi nem pótolhatja, és -hála Istennek- Scofield még aktívan „nyomatja”.
Olyannyira, hogy az „Impulse!” kiadó jóvoltából itt az új John Scofield album, a „Country for Old Men”! A cím a 2007-ben bemutatott, Oscar-díjas „No Country for Old Men”-re („Nem vénnek való vidék”) reflektál, véleményem szerint igen szellemesen. Az egy tucatnyi dalt felvonultató korongon az „öreg cowboy” kedvenc partnerei közül válogatott, így esett, hogy Larry Goldings (zongora-orgona), Stewe Swallow (basszusgitár) és Bill Stewart (dob) társaságában vonult stúdióba. A kompozíciók között egyetlen jazz standard hangzik el, az utolsó „track”-ként felcsendülő „I’m an Old Cowhand”, mely Johnny Mercer munkája. Persze Scofield formabontó egyéniségére jellemzően, egy mindössze 30 másodperces (!) kis szösszenetet hallhatunk Tőle, ukulele-n előadva. Ez már szinte dadaista szintű provokáció, de nagyon jól áll ez a geg (is) John bácsinak!
A többi szerzemény ismert country előadók és/vagy szerzők tollából származó sláger, illetve „traditional” számok „Scofieldosított” változata. A „menüben” találunk -többek között- Hank Williams („I’m So Lonesome I Could Cry”), Dolly Parton („Jolene”), sőt, Shania Twain („You’re Still the One”) által készített finom falatokat.
Alapvetően nagy, óriási újdonságot nem nyújt a CD. A szeretett Scofield-féle hangzást, hangulatot kapjuk, megtámasztva nagyszerű társai kíséretével, szólóival. Na de amit adnak, az bizony extra, az bizony első osztály, az bizony „supreme”! Scofield azon zseniális művészek közé tartozik, akik bármihez nyúlnak, abból fénylő, „original” arany lesz. Lehet vitatkozni, hogy önmagában véve a country milyen. Azt gondolom, azzal a tipikus esettel állunk szemben, amikor vannak a feltétlen rajongók, és a „nagyon utálók”. Személyes véleményem, hogy -mint minden vonulat esetében- megvannak az egészen kiváló produktumok, és a borzalmasan „ciki” dolgok is. Azt viszont -nagy tisztelettel- figyelmébe ajánlom hazai jazzénekeseink egy részének, hogy az amerikai country előadók közül sokan úgy énekelnek -akár standard-eket is-, hogy le a (cowboy)kalappal előttük!
Jaj, most jut eszembe! Évekkel ezelőtt hallottam egy anekdotát Louie Bellson dobosról. Nem tudom megtörtént-e valóban, és ha igen, Vele esett meg vagy mással, de valahogy így szól.
Mentőorvos: Mr. Bellson, allergiás valamire?
Bellson: Igen, a country zenére...
No hát, úgy tűnik, Scofield nem osztja ezt a véleményt, hiszen „brand new” korongja egyfajta tisztelgés az ikonikus amerikai stílus, és annak képviselői előtt. Néhány dalt majdhogynem az eredeti verzióban adnak elő, persze jóféle improvizálással „meghintve”, de akadnak olyanok is, amelyek beillenének modern jazz szerzeménynek, szigorúan a Scofield-ék által interpretált változatban „natürlich”. Egyik kedvencem a „Red River Valley”, ami szerző nélkül árválkodó, szájhagyomány útján, vírusként terjedő, iszonyatosan szörnyű dalocska. Olyan „ír kocsmás” hangulata van, és ezt meg is mutatja nekünk a quartet, pontosan 40 másodperc erejéig. „Too Much”... Aztán viszont egy olyan blues-os, „dögös” swing darabot varázsolnak belőle, hogy ihajj!
Engedjék meg, hogy szakbarbárként „működjek” néhány mondat erejéig, legalábbis abban a tekintetben, hogy kiemeljem „stimkollégám”, Larry Goldings teljesítményét. Régóta figyelemmel kísérem a káprázatos zongorista-orgonista karrierjét, és mindig lenyűgöz a játéka. Szóban forgó anyagunk kapcsán kiemelném a „Mama Tried”-ban (Merle Haggard) jászott zongoraszólóját. Szubjektív vélemény: Brad Mehldau mellett, a legjobbnak tartom a jelenlegi középkorosztályú mezőnyben. „Tzumo” Oláh Árpád barátom mesélte, hogy maga Keith Jarrett is kedveli zeneileg és emberileg egyaránt Goldings-ot. Azé’ ez biztos nem véletlen!
Kedves Olvasóink! Ha valaki Önök közül nagyon ódzkodik country-t juttatni hallójárataiba -azt javaslom-, most az egyszer tegyen kivételt, mert a „Country for Old Men” mégis csak eredeti, hamisítatlan jazz lemez!
(És ezt nemcsak Karcsi érzi így, hanem az amerikaiak is. Történt ugyanis, hogy tegnap reggelre annyit vettek belőle, hogy egyből a New York-i Jazzlista 4. helyén nyitott! – A szerk.)
John Scofield: Country for Old Men (Impulse! 2016)
1. Mr Fool
2. I’m So Lonesome I Could Cry
3. Bartender’s Blues
4. Wildwood Flower
5. Wayfaring Stranger
6. Mama Tried
7. Jolene
8. Fadded Love
9. Just a Girl I Used to Know
10. Red River Valley
11. You’re Still the One
12. I’m an Old Cowhand
John Scofield – gitár, ukulele
Larry Goldings – zongora, Hammond orgona
Steve Swallow – basszusgitár
Bill Stewart – dob
