Redman, Joshua: Trios Live 2014. július 05., Ávéd János

Joshua Redman – Trios Live (Nonesuch – Magneoton)

Az amerikai jazz-szaxofonozás egyik emblematikus figurájának legújabb lemezét volt szerencsém hallgatni az elmúlt napokban. Irományom szubjektív vélemény, nem minősítés! A szándékom az, hogy a kedves olvasót a lemez önálló kritikájára, szabad véleményalkotásra sarkalljam.

Egy demó verzió (for promotional use only) állt rendelkezésemre, ami nem tudom mennyire különbözik hangzásában a kereskedelmi forgalomban kaphatótól, de nem voltam maradéktalanul elégedett az arányokkal és a hangminőséggel. Ez talán annak volt köszönhető, hogy különböző időben készült live felvételekről van szó. A joshuaredman.com-on találtam is részleteket a lemez kísérőszövegében, melyben a zenekarvezető minden élő jazz zenében hívő és azt befogadni hajlandó embernek ajánlja a lemezt.

“This album is dedicated to all those folks, all around the world, of all ages, identities, allegiances, and persuasions, who come out, day to day, night after night, to see and hear live jazz,...”

Tulajdonképpen egy koncertlemezről van szó, melyben a Redman trió 2009-es és 2013-as felvételeiből készített egy válogatást a Nonesuch Records.

1. Moritat (Mack The Knife)

A “nagy jazz” szám a lemezen. Nincs olyan jazzkedvelő, aki ezt ne imádná. Tisztelgés Sonny Rollinsnak a Saxophone Colossus című lemezén rögzített verziója előtt. A szaxofon sound (hangkarakter), a time (időérzet), a frazeálás egyértelműen a mester 1956-os lemezét idézi. Mindemelett a klasszikus szaxofon-bőgő-dob triójáték hagyománya is köthető Sonny Rollins nevéhez. (Gondoljunk például a Way Out West c. lemezre.) Redman a „Wagon Wheels”-t el- játszotta 2010-ben a Millenárison, tehát bátran állítom, hogy kapcsolata Rollins zenéjével nem a közelmúltban gyökerezik.

Matt Penman és Gregory Hutchinson együttjátékát kell itt kiemelnem, ami a modern mainstreamtől egészen a “zsigeri” swingig minden árnyalatát megvillantja a dob-bőgő játéknak ezen az egy számon belül. Ahogyan a dal alapkoncepciója is ugyanezt a kettősséget sugallja, a klasszikus téma-impro-téma közé ékelődik a terjedelmes, moduláló riff, a modális “ereszd el a hajam” kóda. (McCoy Tyner: Passion Dance idézet). A vége-téma elmarad, de így lesz kerek.

2. Never Let Me Go

Nagyon szeretem ezt a balladát. Az egész dal egy nagy szóló. Coleman Hawkins: Body and Soul-ja óta ismerjük ennek a formának a kifejezőerejét egy ilyen remek szólista kezében. Én az elrévedősebb, prózaibb szólókat kedvelem általában, melyek kevésbé a tempón és be-bop-on alapulnak. Az outro a körlégzéssel és az etűdszerű szekvenciákkal kétségkívül látványos (hallványos), de engem nem érintett olyan mélyen.

3. Soul Dance

A lemezen ez az első saját szerzemény. A 90-es években hallhattuk először a „Wish” című albumon. Szerintem ez az egyik leghíresebb és legtöbbet játszott Joshua Redman szám. Itt szopránszaxofonon szólal meg, ami új alapkaraktert ad a számnak.

4. Act Natural

Gyors 5-ös modern jazz szám. Nagyon izgalmas, ritmikus és szabad rubato,  kemény swing részekkel ellenpontozva. A tört ritmusok szerelmeseinek itt szeretném szeretettel ajánlani Ben Wendel-Harish Raghavan-Nate Wood ACT című lemezét, amit talán itthon kevesebben ismernek, de ugyanezt a nívót és aktualitást képviselik ebben a stílusban. Kicsit furán szól itt a bőgő a szólóban, felvételi probléma. Számomra tompa és “dunyhás” a hangszín. Nem hallom jól a konkrét hangindítást pedig biztos vagyok benne, Reuben Rogers-nek van. A szabad részben sokszor eszembe jutott Ornette Coleman és Albert Ayler, de csak pillanatokra. Ezen a ponton születik egy spontán calypso is, ami számomra a legszebb pillanata a lemeznek, ahogyan a vihar utáni lamentálós lecsengés is a visszatérő téma előtt.

5. Mantra #5

Igazi “utazós” filmzene, szopránszaxofon intro-val. (A „Back East” című lemezen szenzációs, ahogyan két szopránnal játsszák közösen, Chris Cheek-kel). Szerintem ez a legjobb kompozíció a lemezen. A „Trio Fly” dalaihoz hasonlóan vibrál a trió itt. (Mark Turner-rel számos lemezt készítettek már együtt. Ez a munkakapcsolat már több mint tíz évre tehető. Pl. „Beyond” c. lemez - 2000) Megfigyelhető az első számban is hallható ügyeletes rajongó, aki mindig kommentálja az eseményeket. Engem a “yeah”-zés hallgatóként zavarni szokott, játékosként jól esik.

6. Trinkle Tinkle

Talán a legnehezebb Thelonious Monk szám, amit ismerek. Ráadásul most soha nem hallott gyorsaságban játsszák. Matt Penman szellemes és modern basszusvezetéseivel lenyűgözött. Megütötte a fülemet a „Friday 13th” cűímű másik Monk szám idézete, ami Joshua Redman újabb közös kapcsolódási pontja Monk-kal és Rollins-szal. Itt meghallgatható: http://youtu.be/NT9xGJvW13c

7. The Ocean

A “pop-feldolgozás” dal a lemezen. Led Zeppelint játszottak már a Müpában is duóban 2010-ben Brad Mehldau-val, így ez a karakter sem újdonság számomra. Itt végre premier plánban jelenik meg az „Elastic” és a „Momentum” lemezeken már kidomborított, hamisíthatatlan Joshua Redman hangzás. Gyors és perkusszív hangindítással és funk-os, táncolható riffszerű dallamokkal. Gregory Hutchinson “metál” lábdob-technikájára szeretném felhívni a figyelmet. Több dobostól (Baló Pisti, Benkó Ákos) is hallottam már, hogy a rockzene, így a metál is Elvin Jones-tól eredhet.

Az óceán a színpadról látható ember-óceánra vonatkozik, melyet John Bonham-ék mérhetetlen számú rajongóiknak dedikáltak. Nem véletlenül érzem tehát ugyanezt a rajongók iránti tiszteletet Joshua Redman szavaiból és zenéjéből:

“You bear witness to this music; you testify to that moment. You are here. You were there. You made it possible. You make it real. You are the reason. You were the point.”