Redman, Joshua: Momentum 2012. december 21., Tálas Áron
Láthatóan nem egy friss albumról van szó (2005), egyszerűen csak ajánlani szeretném az egyik kedvenc lemezem. Nem vagyok kritikus, és már az elején leszögezem, teljes mértékben elfogult leszek.
A lemez alapvetően groove-orientált. Noha relatíve sokan szerepelnek rajta, az egyik főszereplő Sam Yahel, aki billentyűzik, és sokszor ő hozza a basszusokat is a bal kezével, nekem ez sokáig fel se tűnt, később tudtam csak meg. Ahogy hallgatjuk a „Sweet Nasty“-ben a szaxofonszóló alatti basszuskíséretet, simán gondolhatnánk, hogy egy basszusgitárossal dolgoznak. De nem, és bizony a basszus a billentyűszólók alatt is igencsak a helyén van.
A „Shut Your Mouth“ az egyik kedvencem, érdekes ritmikájú és „szétfelé“ nyíló témája teszi zseniálissá, az eztán következő bluesos téma pedig dögössé a számot. A szaxofonszóló úgy, ahogy van, tökéletes, megmutatkozik benne Redman alapvetően tonális, de ritmikailag rendkívül gazdag és változatos játéka. Ami a dallamépítkezést és az íveket illeti, számomra ő abszolút példakép, szinte minden szólóján érződik, hogy valamit el akar „mondani“, nem csak „játszik a körre“. Valószínűleg ezért hallgattam már akkor, amikor még más jazzt nem is nagyon.
Az előbb említett két számban Jeff Ballard dobol, ami szintén meghatározó szerepű, végig együtt mozog a szólistával, oda-vissza mennek a jelzések. Ez vonatkozik Brian Blade-re is, noha teljesen más soundon és más frazírral játszanak, ami viszont közös bennük, az a „nyers“ erő, ami felülír náluk minden technikai „szabályt“, kötöttséget. Megfigyelhető még, hogy Ballard feszülten, inkább „előre“ viszi a zenekart, Blade játékából pedig árad a nyugalom.
A „Riverwide“–ról leginkább egy napfelkelte jut eszembe valami távoli tájon, Jeff Parker ízes gitárjátékával egészül ki a hangzás, egyébként az egész albumra jellemző, hogy zseniálisak a hangszerelések, úgy érzem, mindenki pont ott és annyit játszik, ahol és amennyit kell.
A „Greasy G“ a legdögösebb funk nóta, Meshell Ndegocello egyedi basszusjátékával, a „Lonely Woman“ pedig számomra egyfajta „úszás“ pl. az összevissza cikázó gondolatok között. A jungle-szerű dobalapon kötetlenebb ritmikájú akkordkíséretet hallunk, Stefon Harris vibrafonja pedig teljesen egyedi ízzel fűszerezi meg a számot. Ezt követi a „Swunk“, ahol Kurt Rosenwinkel gitározik, a végén ismétlődő témánál érdemes figyelni, miket játszik a háttérben (!).
Külön öröm számomra, hogy Flea is játszik a lemezen, és persze nem is akárhogy, a „The Crunge“ és a „Double Jeopardy“ dögös groove-jai neki köszönhetőek. (Itt jegyezném meg, hogy ez sokunk számára felvetődhet a kérdés, hogy „mit keres a sok jazzista között ez a punk rocker a Red Hot Chili-ből?“ A válasz annyi, hogy ez a fajta „skatulyázás“ főleg itthon jellemző, aki ismeri, tudja róla, hogy egy univerzális zenész, és mondhatni tökéletes választása volt Redman-nek.)
A „Blowing Changes“ amennyire rövid, annyi érzelmet sűrít magába, ez is az egyik gyöngyszeme a lemeznek.
Redman-re még jellemző a hihetetlen mértékű figyelem, amit a ritmusszekció felé tanúsít, néhol a billentyű ötletei ispiriálják, néhol egy basszusfillre reagál („Double Jeopardy“). A kvázi utolsó szám a „Put in Your Pocket“, ahol ?uestlove kegyetlen „beülős“ funkot dobol, Nicholas Payton pedig szinte végig hangnemen kívül szólózik, a szaxofon persze ezt a stílust is átveszi, és a jó öreg szaxofon-trombita válaszolgatás is helyet kap a nótában.
A „Showtime“ egy jam-szerű groove, csak úgy, mint a „Soundcheck“. Sokan szerintem örülnek, ha írnak egy hasonlót, nekik meg ez volt a hangbeállás. Na mindegy.
Remélem, eme írással sikerült kedvet csinálnom az album megismeréséhez. Sok szempontból az egyik legjobb lemeznek tartom, amihez mindig öröm visszatérni még évek után is.
