Redman, Joshua: James Farm 2011. június 05., Dr. Gregorits János
A James Farm elnevezés egy európainak nem mond semmit, de az amerikaiaknak annál többet. Ez ugyanis az egykori hírhedt betyár Jesse James háza - ma múzeum -, Kearney-ben, Missouri államban, ezt ábrázolja a borítón lévő fotó. Hogy Redman-ék miért pont ezt a nevet választották az együttes és egyben az album számára, annak sok oka lehet. (Netán Jesse James egykori bandájával azonosítják magukat?) Név ide, név oda, a lényeg az, hogy Joshua Redman (tenor- és szopránszaxofon), Aaron Parks (billentyűs hangszerek), Matt Penman (basszus) és Eric Harland (dob) személyében négy abszolút elsővonalbeli muzsikus serénykedik a farmon. Az együttesnek hivatalosan nincs vezetője, így működnek már 2009 óta, mondhatni demokratikus alapokon. A felvételen végig érezzük is azt az összeszokottságot, amit az idő mindig magával hoz. Bár néhány darabban használják az elektronikus billentyűs hangszereket is, a sound inkább akusztikusnak mondható, a muzsika jellege ezt kívánja meg. Joshua Redman játéka elmélyült és dallamos, de ha kell akár hektikusan lendületes is. Nagy hangszertudása nem annyira virtuóz kitörésekben, hanem inkább szólóinak varrat nélkül összehegesztett folyamatosságában mutatkozik meg. Improvizációi az előre megírt kompozíció véglegességével szólalnak meg. Mint minden nagy tenorosnál, nála is hallunk időnként poszt-Coltrane hangokat, kemény staccato-iban pedig a felejthetetlen Cannonball Adderley visszhangzik. Igen, ez a jazz univerzuma, ennek teljes ismerete (és adekvát alkalmazása) feltétele minden igazán nagy jazz-produkciónak, ezt megspórolni nem lehet. Érdemes ezt a nagy igazságot – ennek a korongnak a kapcsán is - minden induló jazz-muzsikusnak megszívlelni. Aaron Parks billentyűzése tökéletes, szólóival hol feldúlja, hol elsimítja a hullámokat, igazi partnere Redman-nek, csakúgy mint a basszista Matt Penman. Eric Harland, a dobos, külön fejezet. Szárazan kemény és mégis filigrán beat-je mindig változó, ő is - csakúgy mint Redman - játékában megidézi néha az elődöket. “Killer-diller”-szerű párbeszéde a szaxofonnal akár Gene Krupát is eszünkbe jutatthatja. (Aki persze ilyen fokú hangszertudásról még fénykorában is legfeljebb csak álmodhatott. Kétségtelen, hogy a dobolás technikai szintje emelkedett talán a legtöbbet a jazz kezdetei óta.) Végül, de nem utolsó sorban szólnom kell, az elhangzott darabokról, amelyekkel kapcsolatban az album egy újabb talánnyal szolgál: nem tudjuk kik voltak a komponisták, csak a címeket tüntették fel. Nekem a második számként szereplő “Polliwog” és a negyedik, a “Chronos”, tetszett a legjobban, akárki tollából is származzanak.
