Porter, Gregory: Take me to the Alley 2016. június 05., Hevesi Lia

Gregory Porter - Take me to the Alley (Blue Note – Universal Hungary)

„Már megint Porter?”- gondoltam magamban, amikor kézbe vettem a lemezt, „Take me to the Alley” felirattal az elején. Még mindig a fülemben lüktetnek az előző album hihetetlen groove-jai, hiszen még a "Liquid Spirit" is frissnek számít. Még ki sem hűlt az előző album helye a lemezboltokban, máris érkezett az utánpótlás a "Take me to the Alley" személyében. Rekord sebességgel dobta piacra az újabb remekművet, amit hatnapnyi stúdiómunka gyümölcseként tarthatunk kezünkben.

(Csak Önöknek árulom el, hogy a „Take Me to the Alley”, tegnap óta második hete vezeti a New York-i Jazzlistát. Sőt, szombaton is Gregory Porter nevével kezdődik majd ez a lista! – A szerk.)

Bár Porter tagadhatatlanul jazz-énekes, nem hunyhatunk szemet a felett a tény felett, hogy kiadott lemezei, különösképp a „Liquid Spirit” (2014), jelentős pop-sikereknek is örvendenek, és munkássága a zenei paletta eléggé terjedelmes felületét fedi le. Előfordult, hogy a ruhásboltok labirintusában kóvályogva, vagy akár kávézóban lattét szürcsölve, meghallottam a "Liquid Spirit" címadó dalát. Nem olyan régen volt lehetőségem cikket írni az imént említett albumról, és így, néhány hónap távlatából úgy emlékszem rá, mint egy lemezbe csomagolt dinamitra. Ezzel szemben a "Take me to the Alley" összességében inkább egy belga csokoládé-különlegességeket tartalmazó kis kincsesláda. Minden "falat" finom és lágy, amik vagy a ropogós arrange-ok, vagy a krémes és puha hangszín, vagy a mennyei szólók miatt különlegesek.

A track list-et hallgatva most nem egy kardio edzést folytatok le, hanem inkább bevackolom magam a kuckómba, lélekben messze a külvilág zajától, az ingerek óceánjától, és egy finom kávé, vagy tea mellett hagyom, hogy a zene megnyugtassa az elmém, és lecsillapítsa az egész napos rohanás által felkorbácsolt hullámokat.

Az az érzésem, hogy Porter "lenyugodott" a két album kiadása közötti időben. Annyira különböző a két album hangulata. Két külön arc tükröződik a két lemezen keresztül. A korábbi album egy nagyszabású őrjöngés, az aktuális viszont visszafogottabb, „chill out” légkört teremt hallgatója számára. Persze a sorok között ugyanúgy visszaköszön a gospel, a blues és a soul is, csak most a jazz és pop veszi kezébe az irányítást. Szerencsére ugyanazoknak a kiváló zenészeknek a munkáját dicsérhetjük ennek a lemeznek a kapcsán is, mint az előző album esetében. A Chip Crawford (zongora), Emanuel Harrold (dob), Aaron James (basszus), Yosuke Sato (altszaxofon) és Tivon Pennicott (tenorszaxofon) által alkotott nagyszerű zenei kíséret most Alicia Olatuja gyönyörű és selymes hangjával, Keyon Harrold karcos trombita-játékával és Ondrej Pivec orgonálásával egészül ki.

Két gyönyörű „ima” simul a címadó dal, illetve az „In Heaven” szövegének soraiban. A „Take me to the Alley” Jézus második eljövetelét eleveníti fel. Meghatóan gyönyörű, ahogy Alicia hangjával összeolvadva hívogatja a hallgatót, egészen intim hangulatot varázsolva. Az „In Heaven” szövegét Porter unokatestvérének köszönhetjük, ami a megváltást dicséri, és a menny idilljét mutatja be. Bemutatkozik a trombitás egy nagyszerű szólóval. Az egész számot tündérien játékos groove kíséri, de a játékosságot feszültséget fokozó, izgalmas jazz akkordok ellensúlyozzák. Ugyanez a játékosság köszön vissza az „In Fashion” című számban is. Könnyed, csak úgy, mint a mondanivalója. Nagyon tetszik a röpke zongoraszóló is, ami pont olyan vidám és huncut, amilyennek lennie kell, és a szám alatti kis „beszúrások” is nagyon jól színeznek. Egyébként, ami a lemezt még egyedibbé varázsolja az az, hogy végre halljuk többször is scat-elni Porter-t. Ízléses, stílusos és profi.

Ki az, aki ne dúdolta volna Bill Withers-szel kórusban azt az örökzöld slágert, ami úgy kezdődik, hogy „Ain’t no sunshine, when she’s gone…” ? Idézzék fel a hangszínt és a sokat hallott sorokat. Porter „Consequence of Love”, „Don’t Be a Fool” és „More than a Woman” című számaiban visszahallom ugyanazt a mély, és őszinte szerelmi vallomást, illetve az elkövetett hibák miatti megbánást, ráadásul kísértetiesen hasonló hangszínben. Pár hónappal ezelőtt a zongoristám rukkolt elő azzal a kéréssel, hogy tanuljam meg Herbie Hancock és Christina Aguilera közös produkcióját, ami a „Song for You” címre hallgat. Nevettem egy jót… Ehhez a feladathoz még azért fel kell nőni, mindenesetre az eredeti dal Donny Hathaway nevéhez köthető. Szintén egy csodálatos ódáról van szó, stílusban ugyancsak hasonló előadótól, amit szintén Porter hanganyaga idézett fel.

Ha most megkérlek, kedves olvasó, hogy a youtube oldalán pötyögd be, hogy „Disclosure-Holding On”, garantálom Neked, hogy meghökkentő élményben lesz részed! Nekem legalábbis tátva maradt a szám. Az őszinte kifakadás, ami a kitartás és az akarat dilemmájáról szól, tökéletesen illeszkedik, minden sztereotipikus előítéleteket felvető első gondolat ellenére, egy elektronikus zenei háttérbe. Nos, ennek a számnak a kivonata, és saját stílusba való átültetése az első szám az albumon. Nekem mindkét verzió tetszik. Az album verzió természetesen közelebb áll hozzám, de az, hogy ilyen nyitott volt a fusion-re Porter, az is tiszteletreméltó, és a műfaji összeolvadás nem sült el rosszul. Porter-nek van egy 3 éves kisfia, Demyan. A „Don’t Lose Your Steam”, illetve a „Daydream” neki címzett útmutatások, és a belé vetett bizalom megnyilvánulásai. Zseniális szaxofonszólók ékesítik, amiket külön érdemes többször meghallgatni, a fúvós szekció arrange-jai pedig tökéletesen meg vannak komponálva. Az „Insanity” rezignált hangja nagyon megfogott. A mondanivalója szintúgy. A szerelem mindent elemésztő erejéről beszél, arról, hogy a szenvedély a legőszintébb, legmélyebb barátságot magában hordozó emberi kapcsolatot is képes magával rántani és tönkretenni.

Az utolsó két szám nagyon-nagyon tetszik! A „Fan the Flame” igazi dögös, up tempo jazz. Talán az egyetlen, ami stílus alapján színtiszta jazz. A harmóniaköre nagyon izgalmas, és az egymást váltó szólók eszembe juttatják a BJC, vagy a Jedermann jam session-jeit. Nagyon dögös, „odamondogatós” mind hangulatában, mind szövegében, az a szösszenetnyi scat a végén pedig egyenesen szerelem. Az utolsó szám introja már előre sejteti, hogy megérkezett a pont az i-re. A zongora dallamfolyamára ráültetett arrange-ok, és a zene latinos ritmikája, na meg egy ismételten hibátlan groove teszik a „French African Queent” az album koronázatlan királynőjévé.