Porter, Gregory: Nat King Cole & Me 2017. november 18., Hevesi Lia

Gregory Porter - Nat King Cole & Me (Blue Note/Universal Hungary)

Ha alig egy éve azzal kezdtem Gregory Porter „Take Me to the Alley” című lemezének a kritikáját, hogy „Már megint egy újabb Porter album?...”, akkor most mit mondhatnék? Az elmúlt 1 évben nem csupán a „Nat King Cole & Me” címet viselő lemez született meg. Porter egyre aktívabb része a populáris zenei világnak, hangját sűrűn fel lehet ismerni a rádiók, youtube, vagy spotify lejátszási listák dalaiban. Ezzel együtt érdekes, mennyire kettéhasad zenei világa. A szélesebb fogyasztói rétegnek szánt dalok abszolút a pop, sőt az elektronikus zene világába sorolhatóak, míg jazz énekesi tevékenysége az évek során egyre szelídül.

Érdekes élmény egy előadó munkásságát időről-időre saját gondolatokba burkolva tálalni a közönségnek. Visszaidéznék 1-2 leíró szót az előző albumokra vonatkozóan:

„Nem olyan régen volt lehetőségem cikket írni a „Liquid Spirit”-ről, és így, néhány hónap távlatából úgy emlékszem rá, mint egy lemezbe csomagolt dinamitra. Ezzel szemben a "Take Me to the Alley" összességében inkább egy belga csokoládé-különlegességeket tartalmazó kis kincsesláda. Minden "falat" finom és lágy, amik vagy a ropogós arrange-ok, vagy a krémes és puha hangszín, vagy a mennyei szólók miatt különlegesek.”

Hogyan is folytatta a sort? Egy kedves megemlékezéssel, amelynek alanya nem más, mint az album nevét is inspiráló Nat King Cole. A lemez, amelyet október végén vettek fel a Blue Note Records épületében, vegyes kritikát kapott világszerte. A dalok egytől egyik a nagy elődhöz, Cole-hoz köthetőek, aki vagy maga is rögzítette, vagy zenéjével inspirálta azokat. Porter a szó szoros értelmében ezeken a dalokon nőtt fel. A dalok nem csupán kötődésükben, hanem teljes egészükben elődjüket idézik. Kíváncsiságképpen bele hallgattam youtube-on az eredeti Nat King Cole felvételekbe, miközben ment a friss album is lenémítva. Az első pillanatokban úgy gondoltam, hogy elfelejtettem lenémítani a Porter verziót, és az szól tovább. Meghökkenve tapasztaltam, hogy nem így van! Tökéletesen egyeznek helyenként a dalok, dacára a több 10 évnyi távolságnak.

Mi lehet az oka annak, hogy Porter-t így magukkal ragadták ezek a számok? Az énekes szavait idézve King Cole „szavai tanítások, bölcsességek, atyai intelmek voltak”, amelyek a mai napig kedves emlékeket idéznek számára. A lemezen 12 dal fűzi egybe a King Cole emlékének szentelt dalcsokrot. Akik Porter „szárnysegédeiként” emelték újabb magasságokba ezeket a gyöngyszemeket, azok többek között Christian Sands (billentyű), Reuben Rogers (bőgő), Ulysses Owens (dob), Terence Blanchard (trombita) és Vince Mendoza (hangszerelés).

Számomra az album egységes képet mutat. Hangulatában hűen idézi a 60-as éveket, a kor bájos romantikáját, a jazz virágzását, a színes film megjelenését, a széles mozivászon berobbanását, a tündéri kosztümös filmek örökzöld slágereit, amiket stílusos arrange-ok kísérnek. Noha személyes emlékeim nincsenek azokról a bizonyos 40-es, 50-es, 60-as évekről, mégis nosztalgikus hangulat kerít hatalmába, míg pörögnek a taktusok.

Az egyetlen saját dal az albumon a „When Love Was King”, amelynek az intro része bátran lehetne akár a Walt Disney animációs filmjeinek dalbetéte, mert varázslatos, mesés érzetet kelt a dallam, miközben narrálja a történetet. A fuvola, a fúvós/vonós szekció, és a basszus lágy vezetése úgy olvadnak össze, mint az „Ezeregy éjszaka meséi”. A kellemes bőgőszóló mégis visszacsempészi a jazz gyökereit. A kellemes dallam és az izgalmas arrange-ok mellett elvész az időérzékelés, végig sodor az egyre fokozódó dinamika, miközben ez az album legterjedelmesebb tétele.

Ezt a hangulatot viszi tovább a „The Lonely One”, de itt a latinos bossa nova ritmikája miatt inkább egy esküvő hajnala jut eszembe, amikor már bágyadtan andalognak a párok az asztalok között, miközben a gyertyák már csonkig égnek, és a torta is csak maradványaiban emlékeztet dicső múltjára.

Vince Mendoza egészen elképesztő emléket állított többek közt a „Mona Lisa”, a „Smile”, a „Nature Boy” és a "Pick Yourself Up" eredeti arrange-ainak.

A „L-O-V-E” esetében nagyon tetszik, hogy frissítette a hangzást, egy pergőbb ritmussal tette még hektikusabbá a szerelem felfokozott érzésvilágának szentelt dalt.

A „Miss Otis Regrets" a hasonlóság dacára mégis hol lágyabban, hol karakteresebben szól ebben az újabb kivitelezésben, amelyben a zongora és a vonós hangszerek simogató dallamokkal kísérik az érces kiállásokat.

A „Quizas, Quizas, Quizas" világszerte ismert dallamát nagyon izgalmassá teszi ez a telt hangzás, szintén gratuláció illeti az arrange-álás miatt Mendoza-t, aki egy percnyi hanganyagba sűrít szenvedélyt, boldogságot, kiteljesedést, vágyakozást, sejtelmességet.

A „Ballerina” és az „I Wonder Who My Daddy Is” (talán a közelgő advent hatására) a karácsonyt juttatja eszembe. A „Ballerina” a vidámságot, a sürgés-forgást, főzést, díszítést, takarítást, a karácsonyi party-kat csupa elegáns vendéggel eleveníti meg, míg utóbbin a meghittség, és a biztonságos gyermekkor atmoszférája tör magának utat.

Ide sorolható természetesen a „The Christmas Song", hiszen ez már nevében is magában hordozza a karácsony szellemét. Gesztenye aranylik a sütőben, gyertyák az asztalon, mézeskalács hül a párkányon, a kellemes félhomályt megtöri a fa díszes ruhája, kipirult gyerekarcok tűnnek fel a hóbunkerek mögött, hókristály homályosítja el az ablakot, de a kandalló előtt, egy bögre tea mellett jól esik felmelegedni. Nem szándékoztam különösebb figyelmet szenteli a már november elejétől forralt bor és mézeskalács mámorában úszó karácsonyi vásárnak, sem pedig a világszerte egyre növekvő karácsonyi dekorációnak, de győzött a dal, én pedig megyek forralt borért!

(Csak zárójelben jegyzem meg, Gregory Porter CD-je ma reggel egyből a New York-i Jazz Albums lista 1. helyén nyit majd. Persze ebből most még semmit sem sejtenek a Big Apple-ban, hisz a 6 órás időeltolódás miatt ők még alszanak! – A szerk.)