Porter, Gregory: Liquid Spirit (Deluxe Edition) 2015. december 24., Hevesi Lia
Gregory Porter - Liquid Spirit (Deluxe Edition) (Blue Note – Universal Hungary)
„Te mi a fenét csinálsz?” – kérdezte tőlem a szobatársam nevetve, palacsinta méretűre nőtt szemekkel, ugyanis a nyugodt otthoni hangulat helyett a 180-as pulzussal rendelkező Lia várta, aki fejhallgatóval a fején táncikált fel-alá a szobában. A válasz helyett leültettem, és meghallgattattam vele az albumot, amely egyébként a tavalyi CD un. „deluxe edition”-je, vagyis bonus track-ekkel kiegészített változata!
A 44 éves, aranytorkú polihisztor (énekes, dalszerző, színész, séf), Gregory Porter (Los Angeles gyermeke), 2014-ben Grammy-díjat zsebelt be a „Liquid Spirit” című albumáért, mint „Best Jazz Vocal Album”. Már egészen kicsi korától fogva a templomi kórus szólistája volt, így nem csoda, hogy a blues, a soul és a gospel nem csupán művészi és esztétikai értelemben volt jelen életében, hanem mint a mindennapok rituáléjainak, szokásainak elengedhetetlen eleme, tehát kvázi „életszükségletként”. Később Harlembe költözött, egyfajta zenei olvasztótégelybe, ahol elkerülhetetlenül a jazz hatása alá került. Ennek a zenei múltnak a hagyatéka a hanganyagokat átszövő sokszínűség. Az albumon lévő legelső szám utolsó akkordjai után lázas kutatásba kezdtem a zenei anyagaim között. Annyira emlékeztetett valakire, valakikre. Annyira, hogy amíg ’le nem esett a tantusz”, képtelen voltam akár csak egy betűt is leírni. Hogy kire, azt majd később elmondom.
Ahogy már említettem is, amikor ezt a lemezt (mint egy étlapot) a kezünkbe vesszük, a menüt olyan alapanyagok ízesítik, mint a soul-os hangzás, amitől „borsódzik a hátam” (abszolút pozitív értelemben), a panaszkodó, de mégis megérintő blues, a gospel, amitől egy komplett zumbát lejt az ember a szobában, és végül a smooth jazz, amitől az egész olyan „bársonyossá” válik. Az album közreműködői azok a zenészek voltak, akiknek neve az előző két album borítóján is szerepelt: Chip Crawford (zongora), Emmanuel Harrold (dob), Aaron James (bőgő), Yosuke Sato (altszaxofon), és Tivon Pennicott (tenorszaxofon).
Viszont a bonus track-ek még rejtenek meglepetés vendégeket. Ugyanis a „Liquid Spirit” itt új köntösbe bújik, és valami egészen merész és újszerű dolog születik azzal, hogy az eredeti verzió egy Claptone-remix formájában mutatkozik meg. Egy kedves előadóm, Jamie Cullum jellegzetes érces hangja is felhangzik a „Don’t Let Me Be Misunderstood” című számban. Ezt a duót már csak azért is szerencsésnek tartom, mert némi hasonlóságot vélek felfedezni kettejük zenei stílusában, így nem csoda a co-produkció létrejötte. A bonus track-ek meglepetéseit tovább sorolva a „Puttin’ on the Ritz” az a dal, amin pár hónappal ezelőtt nekem is megakadt a szemem, mert annyira játékos, cserfes és dinamikus. De nem gondoltam volna, hogy a számtalan feldolgozás (az elektro swingtől kezdve egészen a hagyományos kabaré stílusjegyeit viselő előadásig) közül ez a verzió fogja leginkább kiemelni a szám adottságait és előnyeit. A „Fly Me to the Moon” leginkább a fülbemászó arrange miatt tetszett, de amiatt nagyon. Ez az arrange már megint „telitalálat”!
No de kinek a zenéjére emlékeztetett olyan kísértetiesen? Még pár éve bukkantam rá egy koncertfelvételre, nevezetesen a Marciac-i Jazz Fesztivál (2011) meghívott vendégeinek fergeteges műsorára, Richard Bona (basszusgitár) és Raul Midon (gitár) főszereplésével. Még a mai napig hatalmas hatással van rám a felvétel, döbbenetes életerő és életöröm árad belőle, és mindig világmegváltó érzéseim támadnak, amikor a kerek 50 perces koncert végéhez közelít a piros csík a képernyő alján. Két évre rá, az OKJ vizsga egyik tétele Richard Bona volt és az afro-amerikai népzene, amit történetesen pont én dolgoztam ki. Mióta megismerkedtem Porter-rel, rájöttem egy érdekes párhuzamra a fentebb említett két nagyszerű zenész, és Porter közt. Mindannyiuk számára lételem volt a zene, több puszta kenyérkereseti lehetőségnél, vagy szórakozási formánál. A zene, és annak különféle formái voltak családi, baráti kapcsolataik fő mozgatórugói, összekötő kapcsai. Olyan rutinként volt jelen életükben, mint a fogmosás, vagy a facebook idővonal, és az e-mail fiók napi többszöri frissítése. Erre mondják talán, hogy az „anyatejen keresztül szívták magukba a tudást”. Bár Midon zenéjét átjárja a latin zene, és Porter esetében inkább a soul a meghatározóbb, van néhány szám, ami akár egy albumra is kerülhetett volna, mintha testvérek lennének. Az egyik a lemez címadó dala Porter oldaláról, a másik a „State of Mind” Midon részéről. Tényleg nem túlzás azt állítani, hogy a koncerteken őrjöngő közönség a koncert közben táncra perdül, mert nem pusztán passzív hallgatói az előadásnak, hanem az előadók provokatív, interaktivitásra ösztönző színpadi jelenlétének köszönhetően résztvevői is a show-nak. A ’The In Crowd” és a „Wind Song” című dalok is Midon számaira emlékeztetnek.
Egy interjúban Porter azt állította, hogy legnagyobb inspirációja a „csokoládé-hangú” Nat King Cole, ami érződik is némelyik balladában. Ilyenek például a gyönyörű és szívfacsaró „Wolfcry”, vagy a „When Love Was King”, amiben meg is emlékezik a nagy elődről. De James Brown arca is beugrik, és az a spiritusz, amivel ő zenélt, pláne, amikor a „Movin’”-t hallgatom. Még egy „nagy öreg” képe idéződik fel: Ray Charles „I Got a Woman” című számát akár Porter is énekelhetné. Számomra nagyon hasonló hangszínnel rendelkeznek, ami a „Free”, a „Hey Laura” és a „No Love Dying” című dalokban is tükröződik, pláne, hogy mindegyiket átjárja a blues hangulata. Utóbbi egy igazi, fülbemászó soul, míg a „Free” egy igazi dögös blues. Ezzel szemben a „Hey Laura” már egy rezignált hangvételű blues, de elolvadok tőle, mert annyira megérinti az embert ez a bársonyosan, és mégis ércesen mély hang. Egyszerre kemény és lágy a megszólalása.
Természetesen vannak kedvenceim. A „Musical Genocide” annyira magával ragadó és lendületes, a szaxi arranzsoktól pedig pimasszá válik az egész szám.
A másik best of a „Lonesome Lover”. Nagyon tetszik, ahogy a kemény, "odamondogatós" ’A’ rész átmegy swingbe, majd a szaxofonszóló csavarja tovább a fejeket és a lábakat.
Na igen! Akkor lássuk a címadó dalt. Az egyetemen szembesültem azzal a fogalommal, hogy motivációs tréner. A mai napig nem tudom, mit csinálnak, de az a helyzet, hogy kénytelen vagyok azt mondani, hogy ez a szám elvenné a kenyerüket igen gyorsan. Aki erre a számra nem mozog, és nem hallgatja meg gyorsan még egyszer (vagy még párszor), az vagy süket, vagy süket. Nem is akarom tovább fényezni, csak a zongoraszólót szeretném még kiemelni. Őrülten jó, talán kivételesen itt jobban tetszik a szóló, mint maga a vokál. Olyan huncut, egyszerűen imádnivaló, mint maga az album!
