Mehldau, Brad: Highway Rider 2011. november 10., Szabó Gabriella
Brad Mehldau egy igazi példakép nemcsak a zongoristák, de minden más muzsikus számára is. Olyan kifejező erő, spontán ötletek, kreativitás és ugyanakkor fegyelmezettség jellemző a játékára, hogy miközben az ember hallgatja, azon tűnődik, hogy egy zseniális improvizálást vagy egy mesterien megkomponált darabot mutat-e be éppen a színpadon.
„Controlled chaos” (kontrolált káosz) – írták róla egy külföldi magazinban. Ez a fogalom is remekül alátámasztja a tényt, miszerint rögtönzései megszerkesztettek, mégis szabadon szárnyalnak, és magával ragadják a közönséget. És néha az az érzésünk támad, hogy nem is kettő, hanem legalább négy kézzel rendelkezik Mehldau, mivel egyszerre mutatkozik az ostinato jellegű kíséret, a harmóniák, a néhol szinte teljesen külön életet élő, de mégis egybefonódó dallamok, mindezt változatos stílusokba, tempókba és sokszínű karakterekbe ágyazva.
Talán nem is meglepő, hogy saját trióján kívül (Larry Grenadier, Jorge Rossy) még számos, szintén nem kis hírű zenésszel dolgozott együtt, mint Pat Metheny, Wayne Shorter, Joshua Redman, Michael Brecker, Chris Potter, Kurt Rosenwinkel, Brian Blade…
2010 őszén jelent meg a „Highway Rider” című albuma, dupla koronggal, nagy nevekkel, frenetikus zenei megoldásokkal. Mehldau ezúttal is megcsillogtatja tehetségét, nemcsak mint zongorista, hanem mint zeneszerző, hangszerelő is. A lemezen, a szólistákon kívül, Don Coleman vezetésével egy kisebb kamarazenekar is szerepel:
„A legnagyobb kihívást a zenekari hangszerelés jelentette, hogy melyik hang melyik hangszerhez illik… Sokat tanultam pedig erről a fortélyról, csak, hogy pár zeneszerzőt említsek: Strauss, Brahms, Csajkovszkij művein keresztül is. Miközben írtam a dallamokat a „Highway Rider”-hez, sok modern hangszerelő munkáit is hallgattam, és igazából ketten voltak rám különös hatással: Francois Rauber és Bob Alcivar”- nyilatkozott Brad Mehldau. Valamint azt is kifejtette, hogy mennyire izgalmas és emocionális élmény az, amikor egy zeneszerző kitalál egy motívumot, tárolja az emlékeztében, majd először felcsendül a nagyszerű zenészek interpretálásában.
De térjünk is rá arra, hogy mit eredményezett mindez, a kezdetektől a végéig. A „Highway Rider” gyakorlatilag egy utazást jelenít meg, több, apró részletet felvonultatva. A címek és a darabok hangulata, felépítése által a vizualitás maximális jelenléte sem marad el.
Amikor a bevezető „John Boy”-t hallgatjuk, először talán megvizsgáljuk a lejátszónkat, hogy nem romlott-e el időközben vagy nem némult-e el valamiért a hangszóró, ugyanis három, nagyon rövidnek tűnő perc után hirtelen vége annak a gyönyörű zenei folyamatnak, amit a zongora, a Joshua Redman által bemutatott szaxofon téma és a szolid, mégis meghatározó ütőhangszerek (Jeff Ballard) alkotnak. Ugyanakkor, amikor rájövünk, hogy ez tényleg ennyi, és nincs hiba a rendszerben, még egyszer meghallgatjuk, és megfogalmazzuk magunkban, hogy nem is kell ennél több, így kerek, így teljes a dal. Haladunk tovább. A „Don’t Be Sad” alatt valóban nem leszünk szomorúak, talán csak kissé elmélázunk, álmodozunk a páratlan, háromnegyedes, szinte keringő jellegű muzsikát hallgatva és néhol a vonósok, illetve a kissé bizarr melódiák „zökkentenek” csak ki ebből a kellemes és nyugodt állapotból.
Ha az első számot rövidnek éreztük, akkor mit szólunk vajon az „At the Tollbooth”-hoz, aminek egy perc kilenc másodperc az időtartama…
Majd következik a címadó „Highway Rider”, ami egy fantasztikusan kitalált és megírt alkotás. Állandó építkezések, fejlődések, majd megtorpanások, szinte megállások egymásutánja eleveníti meg az utazás száguldását, lassulását, és azokat a tájakat, képeket, melyeket a járműből kinézve csodálhatunk. Matt Chamberlain dobolása és Larry Grenadier basszusa lenyűgöző, és ehhez párosul Mehldau finom, precíz, szuggesztív, szenvedélyes szólója, ami elindítja a valódi fokozást a szám végéig. És még mindig tartogat meglepetéseket a zeneszerző: „The Falcon Will Fly Again”-ben egy ostinato jellegű, 7/4-es kezdésre úszik be lágyan a szopránszaxofon, és a háttérben a feszes ritmusú ütőhangszerek kísérnek, majd éneklés és kis gyermekhangok csendülnek fel. A komponálás és hangszerelés egyik gyöngyszeme a „Now You Must Climb Alone”, ahol szinte klasszikus zenei motívumok és hangzásvilág elevenedik meg a kamaraegyüttes által, gyönyörű témával indulva, melyben később persze feltűnnek a modern elemek is. Itt szintén egy rövid időre elcsodálkozunk, hogy miért lett vége ilyen váratlanul, pont a csúcspontnál, de ha tovább tekerünk a következő szerzeményre, a „Walking the Peak”-re, akkor feltűnik, hogy a feltett kérdésre azonnal megkapjuk a választ sétánk közben, mely néhol talán nagyobb erőfeszítést igényel az orom irányába, mint egy laza kószálás… arról nem beszélve, hogy hihetetlen Mehldau szólót hallgathatunk mindeközben…
A második lemez első szerzeménye a „We’ll Cross the River” eddig nem használt hangszereket is bemutat a már jól ismert vonós együttes mellé, így a fagott, csörgődob, harangok színesítik még az amúgy sem szürke hangzásvilágot, amely leginkább egy romantikus költeményhez hasonlít, változatos témákkal, hangulattal. A „Capriccio” megőrzi a műfaji jellegét, annak szeszélyességét, csapongását, kötetlen formáját, mindezt persze újszerű dallamokkal, harmóniákkal felöltöztetve.
Majd a természeti helyszínek után ott találjuk magunkat a város forgatagában, és ennek megfelelően az „Into the City” talán az eddigi leggyorsabb, legvadabb feldolgozás, amelyre azt hiszem, már szükségünk is volt. Jeff Ballard dögös, pergő dobolása is alátámasztja a kissé „zaklatottabb” muzsikát. Az „Always Departing” és „Always Returning” az album két utolsója akár egy dalként is felfogható, amely a hegedűk és cselló lágy játékával indul, amit a zongora folytat egy viszonylag ritmikusabb, de annál líraibb témával, a kis zenekar és Mehldau „beszélgetnek” egymással a könnyedség, de mégis mély tartalmi mondanivaló leple alatt, egyre inkább fokozva az elhangzottakat. Ebben a pillanatban szakad meg a kapcsolat a zenészek és hallgatóság között, de indítsuk el azonnal a következő számot a már említett névvel, hogy ne essünk ki a körforgásból. Máris nyomon követhetjük a dob és a basszus meghatározó jelenlétét is már, és azt a zenei folyamatot, ami egy nagy zenekari bemutatóban teljesedik ki, és még egy lehengerlő Brad Mehldau szólóban, ami méltó megkoronázása a duplalemeznek, mely minden ízében, pillanatában a „nagyságról”, tehetségről, alázatról, odaadásról, érzelmekről árulkodik.
Ha nincs időnk, energiánk, kedvünk egy valódi kiránduláshoz, csak tegyük be a „Highway Rider”-t a lejátszóba, hunyjuk be a szemünket és hagyjuk, hogy a csodálatos muzsika elkalauzoljon bennünket a még nem felfedezett, ismeretlen, de annál izgalmasabb, érdekesebb tájakra.
