Mehldau, Brad: 10 Years Solo Live 2015. november 27., Gáspár Károly
Brad Mehldau - 10 Years Solo Live (Nonesuch - MagNeoton)
„Az utolsó mohikán?”
Nem akarok felejteni. Nem akarom a múlt nagyjait sárguló fényképként lomtalanítások oltárán feláldozni. Nem akarom a géniuszok –joggal emelt- szobrait ledönteni. Sokan vannak, akik igen. Sokan vannak, akik szerint a jazz legendás vonulatait - be-bop, hard bop, cool, mainstream, etc.- félresöpörve, minden áron új utakra kell lépni. Trendi, divatos utakra. Lehetőleg egzotikus országok zenéit keverve némi jazzes ízzel. Aki nem így akar novumot találni a XXI-ik században, maradinak, múltba révedőnek nevezik egyesek. Persze ezek az „egyesek” -tisztelet a kivételeknek- azért zárkóznak el a mainstream gyökerek ápolásától, mert „védőoltást” kaptak anno a Teremtőtől ez ügyben. Ezt akarják leplezni mindenféle rendkívül intellektuálisnak tűnő ars poetica-val...
Szerencsére mindig feltűnnek olyan muzsikusok, kik magukba tudják szívni a jazz fősodrásának minden tudását, ugyanakkor képesek megreformálni szeretett műfajunkat. Közéjük tartozik, és napjainkban élen jár ebben az 1970-ben született, amerikai zongorista, Brad Mehldau. A nagyszerű szaxofonos, Joshua Redman quartett-jében ismerhette meg Őt úgy igazából a világ, még a 90-es években. Az elmúlt hetekben „futottam bele” a legnépszerűbb internetes videómegosztó portálon a négyes 1993-as Newport Jazz Festival-on adott koncertjébe. Az akkor még igazán fiatal titánnak számító Joshua Redman (tenorszaxofon), Brad Mehldau (zongora), Christian McBride (bőgő) és Brian Blade (dob) hihetetlenül bravúrosan és ízlésesen egyensúlyozott a modern mainstream és a hard bop határvonalán. A „mostani” Mehldau-t ismerve igen furcsa volt hallani némileg még Oscar Peterson-t is felidéző játékát. Ezen koncert hallgatása közben döbbentem rá igazán (persze azé’ má’ előtte is sejtettem), hogy bizony Brad Mehldau kapcsán nyugodtan használható a zseni kifejezés. Hiszen aki a jazz gyakorlatilag minden területén olyan otthonosan mozog, mint Ő, az kérem „dzsíniusz”!
A Nonesuch kiadó –így karácsony előtt- gyönyörű ajándékkal lepte meg a Mehldau rajongókat. 4 CD-s válogatás albumot jelentettek meg, az elmúlt tíz év szólókoncertjeiből szemezgetve, „10 Years Solo Live” címmel. Az antologikus anyag nagy, de finom falat! Jórészt Mehldau kompozíciókat hallhatunk a lemezeken, de néhány jazz standard, és feldolgozás is szerepel az étlapon. Nem is akármilyen újragondolt művek ezek, hiszen a zongorista „bevállalósságát” mutatja, hogy a Beatles-től („And I Love Her”), a Nirvana-n keresztül („Smells Like Teen Spirit”), Brahms darabokig (Intermezzo Op.76, Intermezzo Op.119), mindenféle ínyencséggel állt elő. Azt gondolom ez az „Ő megteheti” tipikus esete. Mehldau jó értelemben vett szemtelensége más dimenzióba helyez egy rock slágert éppen úgy, mint klasszikus szerzeményeket, vagy örökzöldeket.
A standard-ekben előbújik belőle az „igazi” jazzista. (Nem mintha nem az volna minden pillanatban.) Különösen élveztem a „Get Happy” (Harold Arlen) című számot, amely már-már a dixieland, vagy ragtime felé „húz” eredetileg. Mehldau hamisítatlan mainstream improvizációval örvendezteti meg a hallgatót, persze nüansznyi, csak rá jellemző bejátszásaival és billentésével egyértelművé teszi, hogy stílusát sosem „engedi el”, és néhány hang eljátszása után rá lehet/kell vágni: ez csak Brad Mehldau lehet!
Ugyancsak „beleszerettem” Jerome Kern munkájának, az „I’m Old Fashioned”-nek Mehldau-i változatába. Tudom, gyerekes dolog hasonlítgatni a „felső szinten” levő előadókat, de mégis csak kikívánkozik belőlem, hogy ilyen mélységű zongorázást csak Bill Evans-tól és Keith Jarrett-től hallottam Mehldau-n kívül. Mindezt úgy produkálja, hogy nem utánozza, kopírozza a fent említetteket, elsőtől az utolsó hangig őszintén önmagát mutatja meg nekünk!
Véleményem szerint Brad Mehldau a „Jazz Reménysége”. Ő az, aki viszi tovább a hagyományt, miközben folyamatosan újít, forradalmasít. Nem véletlen, hogy a fiatal, és nem annyira fiatal pianisták elég nagy számban próbálják az általa képviselt vonulatot tovább vinni. Bízom benne, hogy nem Mehldau lesz a címben említett „utolsó mohikán”, aki integrálni tudja magában a jazz esszenciáját.
Brad (a cikk végére nekem már csak Brad...) játékából valami megfoghatatlan szomorúság, egyben pozitívum és hatalmas erő árad. Melankolikus, végtelenül romantikus, de nem magába forduló. Szelíden kinyilatkoztat, de nem akar téríteni. Egyébként, úgy is megtérünk magunktól...
Brad Mehldau: 10 Years Solo Live (Nonesuch 2015)
Brad Mehldau – zongora
Track Listings
Disc: 1
1. Dream Brother (Live)
2. Blackbird (Live)
3. Jigsaw Falling Into Place (Live)
4. Meditation I - Lord Watch Over Me (Live)
5. And I Love Her
6. My Favorite Things
7. This Here
Disc: 2
1. Smells Like Teen Spirit
2. Waltz for J. B.
3. Get Happy
4. I'm Old Fashioned
5. Teardrop
6. Meditation II - Love Meditation
7. Holland
8. Knives Out (Version 1)
Disc: 3
1. Lost Chords
2. Countdown
3. On the Street Where You Live
4. Think of One
5. Medley: Zingaro / Paris
6. John Boy
7. Brahms: Intermezzo in B-flat major, Op. 76: No. 4
8. Junk
9. Los Angeles II
10. Monk's Mood
11. Knives Out (Version 2)
Disc: 4
1. Le Mémoire et la Mer
2. Hey You
3. Bittersweet Symphony / Waterloo Sunset
4. Brahms: Intermezzo in E minor, Op. 119: No. 2 (Live)
5. Interstate Love Song
6. God Only Knows
Recorded:
Side 1, track 1: November 5, 2013 at the Liszt Academy of Music, Budapest, Hungary (!)
