Mantler, Michael: The Jazz Composer’s Orchestra UPDATE 2014. november 15., Ávéd János
Michael Mantler - The Jazz Composer’s Orchestra UPDATE (ECM - Hangvető)
Michael Mantler (1943) osztrák trombitás, zeneszerző. A 60-as évek közepétől a New York-i avantgárd jazz egyik jelentős zenésze. Évtizedeken keresztül együtt élt és dolgozott Carla Bley-jel. (Lányuk, Karen Mantler a családi hagyományokat folytatva énekes-zongorista-zeneszerző.) A 70-es évektől kezdve 20 éven keresztül a WATT kiadót is vezették együtt. Az elmúlt bő 20 évben visszaköltözött Európába. Az ECM kiadónál készít azóta is felvételeket. A The Jazz Composer’s Orchestra UPDATE, ahogyan a neve is sugallja egy régi 1968-ban felvette anyag új előadása, a bécsi Porgy and Bess egyik projektje. Az eredeti, 68-as felállásra átformált Nouvell Cuisine Big Band, Christoph Cech karmester vezetésével alkotja a zenekar alapját. (A magyar származású Kövesdi Tibor az egyik bőgős-zeneszerző a zenekarban.)
Az eredeti lemezen Cecil Taylor, Don Cherry, Pharoah Sanders, Roswell Rudd, Larry Coryell, Gato Barbieri a szólisták.
Az új frissített előadásban a jelenlegi osztrák jazz jeles alakjai: Harry Sokal, Wolfgang Puschnig, Daniel Helbock, Manuel Mayr, illetve a szerző ECM közeli régi kollégája, a gitáros Bjarne Roupé. Az eredeti lemezen nincsen vonósnégyes, csak bőgők vonóval, itt viszont az eredeti 1968-as felállás néhány tételben kiegészül a radio.string.quartet.vienna-val. (Akik pár éve nagy sikerrel léptek fel a Debreceni Jazz Napokon.)
Az eredeti lemezen 6 tétel szerepel (Communications 8, 9, 10, Preview, 11Pt.1, 11Pt.2. címekkel). Az ECM korongján a szerző átdolgozta a régi tételeket, illetve az eredeti felvételen nem szereplő új anyagokkal is kibővítette.
A zenei anyag jelentős része improvizáció, és kevesebb része kompozíció. A szólókat irányított és mozgalmas sound-patternek kísérik, amik gyakran ismétlődő zenei rétegek. A témák leginkább sötét, számomra nyomasztó, tonnás dallamok, melyek általában a darabok végén megismétlődnek. Mantler saját elmondása szerint szeret nagy struktúrákban gondolkodni, mint Ellington, George Russel, Gil Evans, Mingus, Sztravinszkij, Bartók vagy Varése. Ez utóbbi szerző akkord-struktúráit és hangzását vélem leginkább felfedezni Mantler munkájában. Ez a hatás talán a zeneszerző életének Franciaországban eltöltött időszakára utalhat.
A nagy struktúrák számomra inkább az instrumentációban, mintsem a kompozíció struktúráiban jelentkeznek. A több szólam, mint hangtömb (mixtúra) leginkább homofón, azaz egyirányú mozgás a dallammal. Ritkán fordul elő szólam és ellenpont (kontrapunkt) vonzás. Igazi klasszikus értelemben vett főtémákat sem véltem felfedezni. Az ismétlés az, mely témává tett számomra egyes fix részeket. Inkább hangközök, mint jellemző építőkockák sejlenek fel az emlékezetünkben, mint “témák”. A dinamika tekintetében, talán szándékoltan is, nem találtam olyan részletes árnyalatokat, ami mondjuk a középhalk és az igazán halk között van. Talán ezt a zord, hideg és kietlenség az a hatás, amit Mantler el akar érni.
A hangszerelés nagyon színvonalas. Alapvetően mélyerős a zenekar, ugyanis három bőgős van az öszeállításban. 2 trombita, 2 kürt, pozan, basszpozan, tuba a rézkórus. Elég sok szaxofon van az instrumentációban (2 szoprán, 2 alto, 2 tenor, 1 bariton), bár ebben benne vannak a szólisták is, akik szerintem nem játszanak minden tételben. Ezáltal a magas fafúvósok (klarinétok és fuvolák), így gazdagabban szólalhatnak meg, mely a nagyzenekari hangzást erősíti. A ritmusszekciót gyakran leválasztja a zenekarról, és csak ütőhangszerként használja őket, kivétel ez alól az az eset, amikor a ritmusszekció improvizatív módon kíséri a szólistát.
A fúvósok tekintetében nem egyetlen hangszertípus hangszínét árnyalja, hanem egy tutti felrakásban a szekciók dinamikai arányát változtatja. Az akkordok sokszor három-négy oktáv terjedelmű felrakások, ami mellőzi a légiességet és finomságot. Christoph Cech és muzsikusai munkáját dicséri az is, hogy ezek a nehéz tutti anyagok is pontosan, kiegyenlítetten, a zenekari hangszín ezer árnyalatában szólalnak meg.
A Nouvell Cuisine Big Band és a radio.string.quartet.vienna összhangja remekül megvalósul. A kortárs vonósnégyes jazzben alkalmazott nyelvezetén túl különösen érdekes volt számomra, hogy sokszor észrevétlenül folyik egymásba a bigband hangzás és a szimfonikus zenekari hangzás. Ezt az élményt ilyen formában még sehol sem tapasztaltam. Sokszor jutott eszembe Ornette Coleman „Skies Of America” című lemeze, ahol a mester ösztönössége tör fel egy nagyzenekarból. A Mingus Big Band a másik nagy előd, aki hasonló módon formálta szabad “zsigeri-muzsikává” a big band hangzást.
Update One:
Izgatott szeptimek néha szekundban találkoznak. Az itt hallható szekund klaszterek és akkordmodellek egyébként végigkísérik a darabot. Majd egy gyors hajsza kezdődik gyors glissandokkal. Individuálisan szólal meg a zenekaron. Itt megjelenik a szerző légies trombitahangja is egy minimalista szólóban. A szólót követően egy csaknem tutti unisono következik, ami Messiaen quartetjének danse de la fureur, pour les sept trompettes tételét juttatta eszembe.
Update Eight:
Főleg tritónusz hangköz dominál itt szekundokkal. Dinamikában kicsit kiegyenlítetlenek a fúvósok itt. Tudatos döntés ez az egymásra nem figyelés, ugyanis hömpölygő tömeget formál a zenekar. Harry Sokal éppen, hogy csak “felsír” a morajló tömegből, ami éppen el akarja őt borítani. Kicsit olyan, mintha egy bírósági tárgyalás tanúi lennénk. A vád szerepében a zenekar, a vádlott szerepében Harry Sokal.
Sok a karmester által vezényelt anyag, de érzésem szerint a szabad improvizáció dominál itt is. Feltehetőleg csak a frázisok, vagy hangkészletek vannak megadva a zenekarnak, a ritmusok szintén individuális, szabad formában működhetnek. Oldás is van, de a vád nem enged, megszületik az ítélet. (Update One “főtéma”.)
Update Nine:
Száraz bevezető, főleg vonósokkal és fafúvósokkal. A vonósnégyes mélyerős, alulról tolják a quartetet a bőgők. Nagyon erős szimfonikus hangzás jön elő, amikor a rézfúvósok bejönnek. A quartet pizzicatoban válik “porózus” textúráva. Számomra itt is Edgar Varése „Amériques”-e és Bartók IV. vonósnégyese jut eszembe.
Gyönyörű felrakások szólnak itt, de a szólamok csakis hangszínben határozzák meg az alapdallamot, nincsen önálló funkciójuk. Ilyen csakis akkor van, amikor szabadon ritmizálnak káosz effektként a zenészek.
Update Eleven:
Metál, árnyék, szenvedély, opera. Szekund klaszterek minden mennyiségben a drámai befejezéshez.
A torzítós gitár itt kicsit olyan, mintha rárakták volna a gitáros eredeti hangszínére. Szerintem egy torzítós gitárban nagyobb lehetőségek vannak, mint ami itt megszólal. Kár hasonlítani egymáshoz két zenészt, de számomra ugyanez a rész 1968-ban Larry Coryell-től sokkal meggyőzőbbnek hat, mint itt Bjarne Roupé-tól. De hát Coryell-nek könnyebb, mert őhozzá viszonyítunk. Bár Mantler egyik interjújából kiderül, hogy az eredeti szereposztástól szándékosan eltérő személyiségeket választott a szólistáknak az új kiadásban, ezért nincs is létjogosultsága a szólisták összehasonlításának.
Update Five:
Puschnig Sokal kettős szóló. Eric Dolphy, Ornette Coleman játékmódjához hasonló nyújtások hajlításokkal teli szaxofonjáték jellemzi őket. Szinte négyeznek szabad tempó felett, teljesen világos strukturálás, lehet, hogy előre rögzített dallamok.
Update Six:
Kvintek és bő kvintek dominálnak ebben a zongoraszólóban (David Helbock), ahol leginkább kisszekundonként mozog az egyszólamú zenekari tutti kíséret. Itt Mantler az első tétel szeptimjeivel “incselkedik” trombitán a zenekar előtt, ugyanezen mozgású, de feldúsított kíséret felett, ami egy repetitív textúrában kel életre a fafúvós szekcióban, ami jól ellensúlyozza a statikus réz témát.
Update Ten:
Wolfgang Puschnig itt is az első téma szeptim szekund lépéseivel indul. A zenekar egyetlen orgonapontot tart, míg hangszínben “bugyog” és “fortyog” a zenekar. A bőgős Manuel Mayr hasonló hangközstruktúrákkal zárja a részt, amivel az altszaxofonos elkezdte.
Update Twelve Pt. 1:
Itt sokkal természetesebbnek hat már Roupé hangja. Talán azért, mert megszoktam. Itt van szinte egyedül a ritmusszekció is zongora és dob formájában. Ez talán a legvilágosabb rész a lemezen. Feltehetőleg a szopránszaxofonok miatt mondom ezt. Itt “falka” - unisonoban tör elő a blues a szaxofonokból.
Update Twelve Pt. 2:
Vonós hajsza. Szinte emberi nyögés, hörgés és szuszogásként jelentkeznek a különböző fortissimo vonós technikák. A fúvósok periodikusan pumpálva kvantálják ezt a réteget. Itt rövid időre feltűnik Mantler és Roupé is.
Update Twelve Pt. 3:
A főtéma Update One hangulatát adja nekem ez a rövid befejezés.
Ez a zene rögeszmésen egy helyben áll, statikus. Állapotzene. Amikor úgy tűnik megmozdul, akkor is kíméletlenül egy helyben áll, esetleg, rezeg, lebeg. Megrázó. Michael Mantler lemezét és munkásságát nagy zenei teljesítménynek tartom - kompozíciós, hangszerelési és előadói oldalról egyaránt. Nem tartozik azok közé a lemezek közé, amit otthon egy nyugodt este bármikor szívesen beraknék, de ez jó. Ennek a zenének a befogadáshoz idő és odaszánás kell, de megéri a fáradságot.
