Lloyd, Charles: I Long to See You 2016. február 27., Gáspár Károly
Charles Lloyd – I Long to See You (Blue Note – Universal Hungary)
„Mindent bele, Mr. Lloyd!”
Március 15-e jeles nap nekünk, magyaroknak. Nos, amikor nemzeti ünnepünk 90-ik évfordulóját ünnepeltük 1938-ban, született az USA-ban, Memphis-ben -március idusán- minden idők egyik legnagyobb jazzmuzsikusa, a szaxofonos Charles Lloyd. A hamarosan 78-ik születésnapját ünneplő idős mester még -hála az égnek- jó egészségnek örvend, sőt, sorra készíti lemezeit és koncertezik. Lehet, hogy állapota megőrzésében szerepet játszik az is, hogy jelenlegi felesége -Dorothy- mindössze 38 éves! Van, aki a pálinkára esküszik, úgy tűnik egy fiatal partner is hatásos recept lehet a hosszú élethez...
Tavaly volt szerencsém írni előző albumáról, a „Wild Man Dance”-ről, melynek hazai vonatkozása is van, hiszen a nagyszerű cimbalmos, Lukács Miklós is közreműködik rajta! No de azóta sem tétlenkedett Lloyd, hiszen most itt a Blue Note kiadásában az „I Long to See You”. Igen neves zenészeket szólított stúdióba, hiszen Bill Frisell gitározik (oh, yeah!), Reuben Rogers bőgőzik/basszusgitározik, és Eric Harland dobol. Rajtuk kívül a steel gitáros Greg Leisz játszik a zenekarban, illetve egy-egy „track” erejéig a világhírű country énekes, Willie Nelson (ének - gitár), és Norah Jones (ének) is csatlakozott a csapathoz.
A kezdő darab egy Bob Dylan szerzemény, a „Masters of War”. Már ekkor kiderült számomra, hogy -szokásához híven- most sem „hagyományos” jazz lemezt készített Lloyd mester. Szerette és szereti feszegetni a műfaj határait. Olyan Ő, mint egy 3D-s festmény szereplője, akinek nem elég a vászon és keret adta terület, kitekint, kinyúl onnan, hogy vajon mi is van még a távolban. Dylan munkáját páratlan beosztású, feszes lüktetésű változatban hallhatjuk, a steel gitárnak köszönhetően erős country „feeling”-gel fűszerezve. Ehhez párosul Lloyd sajátos, mégis John Coltrane-t idéző fújása, így lesz az egészből valami egészen különös, eklektikus, de ízléses „zeneorgia”. Ez az igazi „swinger club”, feleim...
„Of Course, Of Course”. Ezt a „nevet” kapta a következő szám megalkotójától, aki nem más, mint a „zkv”, azaz Charles Lloyd. A szívemhez legközelebb álló időszakának előfutárát idézi fel bennem a dal (1965-ös második önálló LP-jének címadó dalában az akkor mégcsak 27 éves Lloyd olyan partnerekre talált, mint a gitáros Gabor Szabo (bizony, bizony Szabó Gábor!), valamint az akkor már Miles Davis quintetjének ritmusszekciójaként "dolgozó" Ron Carter és Tony Williams), hiszen több évtizede a még Keith Jarrett-tel felálló quartett-jével is játszották ezt a melódiát koncertjeiken. Akik rendszeresen megtisztelnek azzal, hogy olvassák kritikáimat, észrevehették: enyhén szólva kedvelem Jarrett-et... A kompozícióban -legalábbis az én olvasatomban- egyesül az Ornette Coleman-i örökség, az amerikai népzene, és a karib-szigeteki calypso. Nem mellékes „info”: itt kerül elő Lloyd tokjából először -de nem utoljára- a fuvola, a tenorszaxofon kávé-cigiszünetre kivonulhat.
Egy -vélhetőleg dél-amerikai- „folk song” következik, a „La Llorona”. Tökéletesen illene egy western film végső jelenetének aláfestő zenéjeként, amikor a Jó és a Rossz a mindent eldöntő pisztolypárbaj előtt hosszan farkasszemet néznek. Szentimentális dallam, amiben van valami megfoghatatlan keménység, szárazság.
A következő „opus” szintén „traditional”. Tudom, unalmas már, de megint Jarrett-et vagyok kénytelen emlegetni, mert az 1999-ben megjelent szólólemezén, a „The Melody at Night, with You”-n hallottam először a „Shenandoah”-t. A zongorista a maga képére formálva interpretálta, és ezt tették most Lloyd-dék is. Míg Keith (most má’ nekem csak „Kísz”...) jazz standard-re emlékeztető balladát „csinált” belőle, a szaxofonos és „team”-je country-ra „vette a figurát”, persze azon belül a lassú, andalgósra. Egy biztos, mindkét változat szívmelengető, felemelő!
Újabb Lloyd fémjelezte dallal megyünk tovább, a címe: „Sombrero Sam”. Az „Of Course, Of Course”-hoz tudnám hasonlítani, bár ez inkább -címéből adódóan is- a mexikói zene gyökereiből táplálkozik, megspékelve egy kis orientális, indiai hangulattal. Kígyóbűvölők figyelmébe erősen ajánlott mű! 10 kobrából, 8 ezt ajánlja!
Az „All My Trials” hangulata a „Shenandoah”-ra hajazó country-ballada. Mint minden számban, Bill Frisell ebben is „lubickol” szólója és kísérete közben egyaránt, hiszen az általa „supreme” szintre emelt „jazzes country” (én hívom így, nem tudom mi, vagy egyáltalán van-e „hivatalos” neve Frisell stílusának) uralkodik a CD-n. Tuti, hogy Bill mutatta be Greg Leisz-t Lloyd-nak...
A hetedik „track”-hez érve („Last Night I Had the Strangest Dream”) jön el a legendás énekes, Willie Nelson ideje. Bevallom őszintén, nem ismerek túl sok country énekest, de Nelson esetében nem kellett „Wikipedia”-znom. A copfos „mesélő” hozza a formáját, és azokat is megtudja érinteni, akik nem igazán kedvelik az általa képviselt műfajt. Például itt vagyok én...
Az „Abide with Me” amolyan közjáték az anyagon. 1:22 jutott erre a népdalra, de ha nem ismerném Charles Lloyd-ot, ebből a „nyúlfarknyi” számból is rájönnék: géniusz!
Az egyetlen jazz standard-hez értünk, mely felcsendül az „I Long to See You”-n, mégpedig egy gyönyörű balladáról van szó, a „You Are so Beautiful”-ról (Billy Preston - Bruce Fisher). Norah Jones vendégszereplését élvezhetjük a dal kapcsán. Igazán bravúros, ahogy az énekesnő és a zenekar megtartja a mainstream vonulat sajátosságait, ugyanakkor -ragaszkodva a lemez jellegéhez- country-pop-os „feeling”-et varázsolnak a melódia köré.
A záró dal újra Lloyd munkája, a „Barche Lamsel”. Egyfajta meditációra invitálja az együttes a Hallgatókat. Fő és visszatérő motívumként feltűnik Coltrane „Equinox”-ának eleje, de aztán folyik, hömpölyög a muzsika, mint a tenger. Bármerre nézünk a végtelen horizont lebeg szemünk előtt, miközben egyre mélyebb tudatállapotba kerülünk a zene „légzésének” következtében. Utaztat minket Lloyd, és bizony ilyen pilóta nem sok volt/van/lesz, mint Ő!
Az „I Long To See You” nem arról szól, hogy Charles Lloyd, Bill Frisell és a többiek megmutatják, mennyire tudnak rögtönözni. (Egyébként, ezt már régóta tudjuk). Az albumon gyakorlatilag kollektív improvizáció zajlik -elsősorban- a szaxofon és a gitár között, valahogy úgy, mintha egy jó és őszinte beszélgetés fültanúi lennénk. Lloyd-nál letisztultabb zenészt nehéz lenne találni; kora, tapasztalata, tudása birtokában minden beletett a CD-be, ami érték. Csak ad és ad, közöl és közöl, pont annyit, amennyi ahhoz kell, hogy zenéjét hallgatva maximálisan feltöltődjön az ember.
Charles Lloyd & the Marvels: I Long to See You (Blue Note 2016)
1. Masters of War
2. Of Course, Of Course
3. La Llorona
4. Shenandoah
5. Sombrero Sam
6. All My Trials
7. Last Night I Had the Strangest Dream
8. Abide with Me
9. You Are so Beautiful
10. Barche Lamsel
Charles Lloyd - tenorszaxofon, altfuvola
Bill Frisell - gitár
Reuben Rogers - bőgő, basszusgitár
Eric Harland - dob
Greg Leisz – acélhúros gitár
Willie Nelson - ének, gitár (7)
Norah Jones - ének (9)
