Frisell, Bill: Four 2022. december 17., Salvai Ádám
Bill Frisell – Four (Blue Note/Universal Hungary)
Egy újabb Frisell kötelező a polcra - a “Four” című lemezről
Bill Frisell (1951) a kortárs jazz gitározás egyik prominens alakja, lemezeit a műfaj minden követője kíváncsi fülekkel elemzi. Nemrég jelent meg legújabb albuma, amely a “Four” címet viseli. Egy eddig sem rövid életmű bővült tovább egy újabb klasszikussal.
Tizenhárom dal alkotja a repertoárját az egy hónapja kiadott lemeznek. Kivétel nélkül saját szerzeményekről van szó és akadnak köztük olyanok, amelyeket Frisell korábban megírt már.
A “Four” sorban a harmadik lemeze, amelyet a legendás Blue Note kiadóhoz köthetünk.
Zenésztársai Greg Tardy szaxofonon és klarinéton, Gerald Clayton zongorán, és Johnathan Blake a doboknál. A formáció különlegessége, hogy az általánosan jellemző felálláshoz képest basszusgitár, illetve nagybőgő nélkül szólalnak meg a dalok.
Az első dal, a “Dear Old Friend” érezteti velem a hosszú utat, amelyet Frisell megtett a karrierje során: letisztult, a gyönyörű fúvós szólamot egy lépéssel hátrébb követi a zenekar. Egy-egy pillanatban egy rövid időre megtöri az idillt egy kicsit disszonánsnak hangzó harmónia, az egész úgy hangzik, mintha egy visszaemlékezést hallgatnánk.
A “Claude Utley” nagyon határozott megkomponáltságot sugároz abból, ahogyan a különböző hangszerek reagálnak egymásra. Kicsit nehezen definiálható érzést vált ki belőlem. A végén nagyon tetszik, ahogyan egy egyszerű dallammal bekúszik a gitár.
A “Dear Old Friend”-hez nagyon hasonló hatást ér el a “The Pioneers”. Átjárja a béke érzése, mintha a zenészek között jelenlévő tisztelet hangját hallanánk, gyönyörűen épülnek egymásra a különböző rétegek.
A “Holiday” már csak a címével aktuálissá válik így december közepén. Maga a hangszerelés is egyfajta kaotikus ünnepi kavalkád érzését kelti bennem. Kicsit bohókás, de mindvégig egy nagyon tudatos, kitalált dal.
A “Waltz for Hal Willner” már a kezdeti zongorajátékkal megfog, de a közös gitár és szaxofon dallam végképp behúz és ezen a ponton kérdés nélkül kedvencnek jelölöm meg a lemezről.
A folytatásban elhangzó dalokban is (“Lookout for Hope”, “Wise Woman”) patikamérlegen ki van mérve minden szólam és nagyon szépen szólnak együtt a hangszerek. Tardy és Frisell játéka, hangszíne kiemelten tetszik.
A “Monroe” magával hoz egyfajta amerikai, country életérzést, üde színfolt a lemezen, a “Blues from Before” pedig egy izgalmas elképzelést valósít meg a zenészek közötti folyamatos egymásra reagálással, dinamikai játékkal.
Clayton gyönyörűen adja elő zongorán az “Always”-t, mintha egy klasszikus darabot hallgatnánk.
A zenekar visszatér a “Good Dog, Happy Man”-nel és a dalt hallgatva egyből arra gondolok, hogy hibátlan a címválasztás. Játékos, önfeledt dallamok követik egymást felváltva Frisell, Tardy és Clayton között.
Az utolsó előtti “Invisible” viszont azonnal a második kedvencemmé növi ki magát már a dal legelején. Gyönyörű dallamok a szaxofonon és a gitáron, Blake nagyon szépen követi le a zenésztársakat a dob mögött.
A “Dog on a Roof” számomra némileg váratlan befejezésnek indul az album összképét tekintve. A kicsit elvontabb kezdés után azonban úgy érzem, megkapom, amire szükségem van.
Nem egy bármikor meghallgatható lemez lett a “Four”. Komoly figyelmet igényel és lelki felkészültséget, hogy a benne rejlő szépségre nyitottak legyünk. Nyugodt szívvel ajánlom az ünnepi időszakra. Jobban átgondolva aligha lehet véletlen az időzítés.
Bill Frisell: Four (2022, Blue Note)
- Dear Old Friend (for Alan Woodard)
- Claude Utley
- The Pioneers
- Holiday
- Waltz for Hal Willner
- Lookout for Hope
- Monroe
- Wise Woman
- Blues from Before
- Always
- Good Dog, Happy Man
- Invisible
- Dog on a Roof
