Elling, Kurt: The Gate 2011. május 18., Dr. Gregorits János
Kedves lázálomnak tűnhetett, ha valaki a hetvenes-nyolcvanas években azt jósolta, hogy eljön még az idő, amikor itt, Pesten, a legnagyobb jazz-sztárok adják majd egymásnak a kilincset. Ehhez képest idén - egy hónapon belül! - máris két világsztárt (ráadásul a két vezető vokalistát) strigulázhattuk ki a listán. Május 7-én Dianne Reeves lépett fel a MÜPÁ-ban, szombaton, május 28-án pedig Kurt Elling ad koncertet a Budapest Jazz Clubban. Hát igen, bekerültünk a vérkeringésbe. (Van is mit behoznunk.) Elling új albuma a „The Gate” egészen más irányt vett, mint az énekesnek az első Grammy-t meghozó "Dedicated to You", ami John Coltrane és Johnny Hartman - sokak által minden idők legjobb vokális lemezének tartott - 1963-as LP-jének felidézése volt. (Nem vagyok ugyan professzionális lemezgyűjtő, de ebből a lemezből én is magaménak tudok egy példányt.) A „The Gate” ezzel szemben inkább a rock-zene repertoárjából válogatott: a King Crimson, az Earth, Wind & Fire, a Beatles, valamint Joe Jackson és Stevie Wonder dalaiból. A jazzt Miles Davis, Herbie Hancock és Don Grolnick/Kurt Elling szerzeményei képviselik. Külön kategóriába sorolnám Marc Johnson és Kurt Elling „Samurai Cowboy”-át, ami több stílus ügyes keveréke, Elling „country”- ízű éneklésével. Nagyon tetszett az "After the Love Has Gone" című dal is, amit évtizedekkel korábban az Earth, Wind & Fire tett népszerűvé. Az énekes jazz-balladaként értelmezte és adta elő, gyönyörűen. Miles Davis-standardje a „Blue in Green” eléneklése és hangszerelése egyaránt nagyszerű volt, a lebegtetett kíséret szinte egy madár szárnycsapásaira emlékeztetett. Az albumot záró ”Nighttown, Lady Bright” már nem csupán egy nagy átéléssel előadott dal volt, hanem zenéből, szcenikából, költészetből és prózából összegyúrt valami, amire nincs is jó magyar kifejezés. (Egy német szó, a „Gesamtkunst” képes ezt a komplexumot hűen és tömören visszaadni.) Elling itt saját dalszövege mellett Duke Ellington "Music is My Mistress" című önéletírásából recitált, amit magyarul is kiadtak „Mindenem a zene” címmel. (Tessék a könyvben utánakeresni az idézett résznek!) Last but not least, a zenésztársak: Laurence Hobgood (zongora), John Patitucci (basszus), John McLean (gitár), Bob Mintzer (szaxofon) Terreon Gully és Kobie Watkins (dobok), akik valamennyien kiemelkedőt nyújtottak. Hobgood egyébként hangszerelőként, co-producer-ként és musical director-ként is vezető szerepet játszott ebben a válogatott csapatban. Végül pedig – Magyarországon először itt, ebben az újságban – hadd mondjak el még egy magánjellegű infót Elling-ről. Jelenleg családjával együtt, Chicago-ban, Barack Obama korábbi lakásában lakik, amit az elnök még szenátor korában használt, de mint ismeretes, azóta elköltözött a Fehér Házba. (Remélem emiatt a kis intimpistáskodás miatt a „jazzmá“-t nem fogják holnaptól a bulvárlapok kategóriájába átsorolni...)
