Elling, Kurt: Passion World 2015. június 28., Szőke Nikoletta

Kurt Elling – Passion World (Concord – Universal Hungary)

Mostanában nincs túl sok időm, de amikor Maloschik Robi felhívott csütörtökön, hogy kezében tartja Kurt Elling vadonatúj lemezét, amit nekem ajándékoz, ha írok róla, úgy éreztem, visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam. Én ugyanis egy megszállott Kurt Elling rajongó vagyok.

Először 2003 tájékán “találkoztam” vele, rögtön egy élő koncertfelvétel, a „Live in Chicago” című albumának köszönhetően. Számomra sokkoló volt, amit ott hallottam. Utána kétszer személyesen láttam-hallottam őt, egyszer 2006-ban New York-ban, aztán 2011-ben Budapesten a régi Budapest Jazz Clubban. Mind a két alkalom fantasztikus élmény volt, ráadásul itthon lehetőségem volt végig ott lenni a beálláson Bóna Laciék jóvoltából, este pedig közel két órát tölthettem a koncert után az öltözőjében, ahol kötetlen beszélgetés zajlott.

Izgatottan raktam be a lejátszóba az új lemezt, aminek a címe „Passion World”. Nem véletlenül ez a címe, hiszen ezen a lemezen -ahogy a füzet belsejében is olvasható -, Elling sok ország kulturális különbségeit kutatva egy érzelmi mozaikot hozottt létre, ami megerősíti, hogy a különbségek ellenére egyek vagyunk: mindannyiunk szívében ott vannak az elfátyolozott félelmek, a kimondatlan hitvallás, a kitörölhetetlen emlékek és az elemésztő vágyak, csak mindenhol kicsit másképp öntjük szavakba-zenébe. Így hát a bevezető azzal kezdődik, hogy a “Passion World” nem egy földrajzi hely, hanem térkép az emberi lélekhez.

A térképet végigkövetve különböző érzelmi tájakra barangolhatunk, hiszen nagyon különböző jellegűek a dalok. Öt dalt szövegíróként is jegyez Elling, aki ezen a területen is egészen kimagasló.

Az első dal egy verse, melynek a címe is „Verse”, John Clayton csodálatos, erre az albumra írt ének-zongora duója, mely nagyon jól megadja az alaphangulatot és átvezet a második számra, mely egy Pat Metheny szerzemény, eredetileg „Another Life”, itt “After the Door”. Nagyon szép, levegős, lüktetős, ahogy játsszák. Számomra érdekes, hogy Gary Versace, a zongorista, akit - többek között - erre a számra felkért, mennyire gyenge szólót játszik. Zenésztársakkal többször is beszéltük, hogy Elling furcsa módon gyakran hív el nála jóval gyengébb zenészeket, ami akár elfogadható is lenne, hiszen ő a sztár, de itt most túl nagy szakadékot érzek. A feldolgozás maga egyébként nagyon jó.

A következő dal, a „Loch Tay Boat Song” már az Edinbourgh-ben töltött egyetemi évét idézi, ennek megfelelően egészen más dallamvilág, gyönyörű, fúvósókkal tűzdelt hangszereléssel, jó szólókkal. A következő dal szenvedélyes harmonika bevezetővel indul, nem véletlenül, hiszen itt a napfényes Kuba tüze elevenedik meg előttünk. Elling eredeti spanyol nyelven énekel, ami tovább fokozza a hangulatot, és kapunk egy nagyon szép harmonikaszólót is, a coda-ra pedig megszólal a jellegzetes kubai kórus is ütősökkel megspékelve.

Ezután a franciák talán leghíresebb sanzonja következik, a „La Vie en Rose”. Erre nagyon kíváncsi voltam, mert gondoltam, hogy egész más lesz, mint az eredeti, de azért kicsit féltem is tőle… Már az első taktusoknál elszálltak a kételyeim, teljesen új köntöst kapott a szám a csodás hangszerelésnek és a WDR Big Band (West Deutsche Rundfunk – Köln) közreműködésének köszönhetően. Itt is eredeti, francia nyelvű a szöveg, és Carolina Strassmeyer személyében egy nagyon jó szaxofonost is megismerhettem, akinek a szólója nagyon tetszett. A szóló után Elling megvillantja a vocalese iránti vonzalmát, hiszen elénekel saját szöveggel egy Wynton Marsalis szólót is kiegészítésképpen. Nagyon jó feldolgozás, igazi csemege, úgy más az eredetihez képest, hogy közben a hangulatából semmit sem vesz el.

A „Bonita Cuba” ehhez képest sokkal visszafogottabb, ismét egy egész más világba csöppenünk. Bevallom, nekem ez a dal a kedvencem, mert ez a “legellingesebb”. Nyugodt, mégis érzem benne a tüzet, mert a dallam bluesos és itt különösen átjön az, hogy Elling akkor is átütő, ha semmit nem csinál, hiszen van egy olyan hangszíne, ami önmagában lebilincselő. Arturo Sandoval játéka külön hab a tortán, hihetetlenül illik a trombita ebbe a számba, gazdagítja az atmoszféráját.

A „Where the Streets Have No Name” egy U2-feldolgozás, amiben megjelenik természetesen a gitár is, és nagyon szép, éteri vokál is kiegészíti az éneket. Ez a dal kicsit poposabb, emelkedett, repülős szám, jól ki is ereszti a főhős a hangját.

A következő darabnál, a „Tangled Road”-nál viszont már igazi jazz hangulat van, nehéz, kanyargós témával, amit persze nagyon könnyednek hallunk az előadásmódnak köszönhetően. Till Brönner trombitaszólója is nagyon élvezetes, sokat hozzáad itt is a trombita a hangzáshoz. Ez után jön egy brazilos duó Sara Gazarek-kel, portugálul persze. Őszintén megmondom, hogy bár Sara szépen énekel, de nem értem Kurt Elling választását. Ha csak azt nem akarta, hogy a másik énekes jellegtelen legyen mellette. Ha igen, akkor ez sikerült… Ettől függetlenül jól szólnak együtt, nagyon kedves dal, valódi színfolt a lemezen, Rosa Passos jutott eszembe róla, akit nagyon szeretek.

Németország felé vesszük az irányt, Johannes Brahms darabot hallunk gyönyörű vonós bekezdéssel. Azon már meg sem lepődöm, hogy németül énekel Elling. A szám felénél a vonósok és a zongora mellé csatlakozik a bőgő és a dob, a klasszikus darabból jazz darab lesz. Azt gondolnám, hogy a német nyelv alkalmatlan jazzre, de most azt mondom, talán mégsem… Egyébként is hallható, de itt nyilvánvaló, hogy Kurt Elling énektechnikája bármelyik klasszikus énekesével versenybe szállhatna.

Izland a következő állomás, Björk dala, a leírhatatlanul hosszú, „Who Is It?” című szerzemény szól. A YouTube-on rákeresve egész mást hallok, mint itt a lemezen, hogy a furcsa látványról már ne is beszéljek. Nagyon szeretem, amikor egy művész ennyire nyitott, hogy ilyen eltérő stílusból is mer és tud inspirációt meríteni, ráadásul képes is a saját egyéniségére formálni. Itt ez teljes mértékig megtörténik. Ha nem kerestem volna rá az interneten, nem hinném el, hogy ez ugyanaz a dal.

A levezetés is tökéletes, az ír vidék tájain pihenünk meg végül, James Joyce ír költő verse kap zenei köntöst. A dal feléig gitár-ének duó szól, aztán egy rövid, de szép gitárszólóra a “harmonika szőnyeggel” bekúszik a bőgő és a dob is.

Szebb befejezést nem is kívánhatnánk, bejártuk a Földet, mégsem fáradunk el, hanem inkább úgy érezhetjük, tele vagyunk energiával. Nem tudom elmondani, hogy ezek után mennyire várom, hogy újra találkozhassak Kurt Elling-gel idén november 6-án (figyelem!) Nagykanizsán.