JazzMa

Friss Hírek

Lemezpolc kritika:
Duni, Elina - Dallëndyshe

Duni, Elina: Dallëndyshe 2015. május 06., Karosi Júlia

elina-duni-dallendyshe.jpg

Elina Duni – Dallëndyshe (ECM – Hangvető)


“Dalok szerelemről és száműzetésről. Nem ezek alkotják minden népdal magját? Északtól Délig, Kelettől Nyugatig, ezekben a dalokban mindig a nők maradnak, a férfiak pedig elmennek. A száműzetés mindig is az emberiség nagy terhe volt, a szerelem pedig az ő hűséges társa. A száműzetés nem létezhet vágyódás nélkül azok iránt, akiket hátrahagytunk, akiket szeretünk. Előre az ismeretlenbe, van, aki kemény szívvel, van, aki reménytelenül vágyódva, hogy kedvesét újra lássa; a száműzetés egy örök seb. Szülőföldem Albánia dalaiban a hátrahagyott kedvest gyakran “Lule”-nak (virágnak) nevezik, míg az “Ylber” (szivárvány) annak a férfinak a beceneve, aki elmegy. Ezek a dalok reményről, összetört álmokról, végetnemérő várakozásról, és boldog egymásratalálásról szólnak; szerelem és elválás hatja át az egész földkerekség zenéjét.” (saját fordítás)

Az albán énekesnő sorait csak jóval azután olvasom, hogy már többször meghallgattam a lemezt. Tökéletesen érthető miről szól, de ezekkel a sorokkal lesz teljesebb a kép. Ahogy elindul az első dal (Fëllënza/Fogolymadár) azonnal magával ragad ez a különleges tündenyelv, és az a hang, amit a BMC jóvoltából már élőben is volt szerencsém hallani, amit ha egyszer hallasz, nem felejted el soha többé. Az érzelmek színskálájának teljes palettája megtalálható Elina Duni hangszínében. Egy gyönyörű, nemes, sötét, mély, csengő, élces, huncut, érzéki, hol merengő, hol fecsegő hang, aki egyetemes dolgokról mesél és énekel.

A balkáni népek zenéjében hajlamosak vagyunk a sok páratlant, a különleges ritmusokat és metrumokat, az egyedi lüktetést keresni. És valóban, ez hihetetlen gazdagsággal megjelenik ezen a lemezen is. Párosítva a zenészek (Colin Vallon, Patrice Moret és Norbert Pfammatter) kifinomult játékával, mely egy másik dimenzióba helyezi a majdhogy nem teljes egészében népzenei gyökereken alapuló zenét. A hangszerelések egyszerűek és letisztultak, mondhatjuk úgy is, hogy magától értetődőek. Az énekesnő első ECM-es lemezéhez képest semmit nem változott a felállás, maradtak ennél a jól bevált receptnél. A hangzás azonban sokkal kiforrottabb lett.

Elina Duni nem próbálja népdalénekesként interpretálni a dalokat. Hangja sokkal inkább a klasszikus hangképzés letisztultságához, eszköztelenségéhez folyamodik, mely az előző lemezéhez képest még többet érett, finomodott, csiszolódott egyre fényesebb gyémánttá. Nincs egyetlen fölösleges manír, vibrátó, vagy hajlítás, egyetlen félreintonált hang (mintha az ECM-nél az énekes intonáció különösen nagy hangsúlyt kapna), egyetlen nem pontosan elképzelt frázis, vagy ív.

A zenészek hatalmas érzékenységgel, intelligenciával és stílusérzékkel követik az énekesnő stílusát. A zongorista Colin Vallon játéka sosem tolakszik az előtérbe, de egy nagyon magas energiaszintet biztosít a zenének mind a kíséretben, mind a szólókban. A zenekar legalább ugyanolyan fontos szereplője a dobos Norbert Pfammatter, kinek kísérletező, rendkívül ízléses játéka sosem fogy ki az újabb ötletekből. Sajnos, a basszusszólamot nem igazán hallani, nagyon háttérbe lett helyezve a lemezen, szinte alig tudom kivenni, mikor hallom a zongorista balkezét, és mikor a bőgőt. Ez egy ilyen ritmikus alapokon nyugvó zenénél némi hiányérzetet hagy bennem. De lehet koncepció is, hiszen ezáltal szintén elhagyjuk azokat a zenei kliséket, amiket megszoktunk.

A dalok szövegét, ha elolvassuk a lemez booklet-jében (albánul és angolul mellékelték az összes dalszöveget), természetképeket látunk magunk előtt (madarakat, hegyeket, juhokat, szivárványt), és persze szerelmi lírát, egy hihetetlen fájdalmakat megélt nép szerelmi líráját. Kevesen tudnák hitelesebben tolmácsolni ezt a témát, mint Elina Duni, egy albán énekesnő, kinek szülei Nyugat-Európába menekültek, és itt élték, élik önkéntes száműzetésüket, oly sok honfitársukhoz hasonlóan.

A szerelem és száműzetés kérdése nagyon aktuális ma is (a behelyettesítést mindenki egyéni fantáziájára bízom), és felébreszti bennünk az általános kérdést: mi mit tennénk, ha mennünk kéne? Hátra kéne hagynunk mindent és mindenkit, akit szeretünk, egy jobb élet, egy jobb világ reményében? Ez a probléma nálunk sem ismeretlen, múltunkat és jelenünket is áthatja. Aki meghallgatja ezt a lemezt, azt hiszem, akkor is pontosan átérzi ennek a mély fájdalomnak a lényegét, ha még sosem élte át. A zene képes ezeket az egyetemes érzelmeket átadni, de csak akkor, ha ilyen csodálatos művészek tolmácsolják, mint Elina Duni és zenekara.

A lemezt mindenkinek ajánlom, aki nem a könnyed, easylistening énekesnők rajongója, hanem szereti a mély, mindent átjáró, zsigerekig hatoló zenét.


Vissza a lemezhez