Culbertson, Brian: XII 2011. augusztus 08., Albert Zoltán
XII. Látszólag egy szokványos római szám a lemez címe, azonban akárhogy is nézzük, egy ilyen fiatal művésztől ez nagyon szép szám. Elöljáróban annyit mondhatok, hogy ez alkalommal, a változatosság jegyében kapunk 12 dalt.
A művész a 2008-as „Bringing Back the Funk”, illetve a 2009-es „Live from Inside” című lemezén a már jól bevált recepthez nyúl, ismert funk, soul és smooth jazz előadók segítségével prezentálja a dalokat. Újdonság - bár eddig sem volt idegen tőle - hogy az R'n'B nagyobb terepet kap ezen a lemezen a korábbiakhoz képest.
A lemez kibontása után, egyből kellemes meglepetésnek lehetünk tanúi, ugyanis még a hallgatás előtt feltűnik az énekesek mellett egy impozáns névsor (Nathan Watts, Paul Jackson, Jr., Ray Parker, Jr., Eric Marienthal), de menjünk csak szépen sorban.
A lemez nyitódala a „Feelin' It”, melyről olyan érzésünk van, mintha a 2008-as lemezre lett volna szánva, de lényeg, hogy Chuck Brown azonnal felkelti a figyelmünket, jó indítás. Az „Another Love”-nál egy éles váltással felbukkan a már említett R'n'B, Kenny Lattimore előadásában, azonban komoly érzelmeket nem vált ki. Az „It's Time” című dalnál képletesen is itt az idő, hogy megmutassa, valójában milyen érdekességeket tartogat számunkra a lemez. A jól megszokott Culbertson-os vidámság sugárzik a dalból, a végén a pontot az i-re pedig az Eric Marienthal fémjelezte fúvósszekció teszi fel. A folytatásban (Out on the Floor) Brian McKnight énekel, a rádiós műsorvezetőként is ismert előadó kellemes - a korábban már felvezetett - R'n'B hangulatot festi tovább, minden bizonnyal kedvezve az - ebben a stílusban különösen - edzett fülü, amerikai hallgatóságnak. A „Waiting for You”-ban nyugodtabb vizekre evezünk, előkerül a művész "romantikus" énje, ami lemezen és élőben is egy tudatosan használt "eszköz" a közönség megnyerésére, akik ott voltak a május 26-i koncerten a Millenárison, szerintem tudják mire gondolok. De visszatérve a lemezre, igazából egy vérbeli funk dalt várnánk következőként, de ismét egy R'n'B-t kapunk („Skies Wide Open”), ami Avant közreműködésével az első klipes dal, majd pedig egy családi tragédiára emlékezik a művész („Forever”), mindezt a legnagyobb tisztelettel és őszintén teszi. Feloldásként a „Don't You Know Me by Now” jön, ahol a női ének egy újabb oldalát mutatja meg a már eddig is színes lemeznek. A következő szerzemény pedig („That's Life) az egyik legegyszerűbb és talán legkedvesebb dal, de itt már nyomokban érezni a finálé hangulatot. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, a lemez végén előkerülnek Culbertson lassú, gondolkodós hangulatú dalai („I Wanna Love You” és az „I Don't Know”), némileg összegezve és lezárva az eddig elmesélt történeteket.
Összességében egy kiegyensúlyozott, kellemes lemezt hallgattam, amiben a könnyedség mellett egy jó adag komolyságot is érzek, de a 12. lemeznél ez talán érthető is. Ugyanakkor költői kérdés, hogy vendégek nélkül milyen dalokat kaptunk volna, szerintem a vérbeli Culbertson-fanatikusok is elgondolkodtak ezen. A haladás irányát pedig érzem a lemez hangzásán, ami igen kompakt és pop-os, a korábban megszokott, egyértelműen smooth jazz hangzáshoz képest. Ez valamifajta nyitást, kitörést jelenthet a nagyobb piacok felé, anélkül, hogy elveszne bármi is a valódi érzésekből és mondanivalóból. Azonban egy kis hiányérzet mégis maradt bennem, de remélem ez tudatos és a következő lemezen újra lesz okunk egyet jóízűen mosolyognunk. Aki pedig teheti, nézze meg a művészt élőben!
