Corea, Chick: The Continents 2012. március 05., Szabó Gabriella

Van pár olyan muzsikus „óriás”, akiről már nem nagyon kell hosszú sorokat írni információközlés gyanánt, csak elég pár kulcsszó, és abból minden kiderül az olvasó számára. Tehát ha azt írom: 1941 Chelsea, félig spanyol-félig olasz származás, többszörös Grammy-díj tulajdonos, „Return to Forever”, a fúziós zene úttörője, legjobb jazz albumért járó kitüntetés 2010-ben a „Five Peace Band”-del és még sorolhatnám az elismeréseket, zenekarokat, akkor egyértelmű a megfejtés: Chick Corea.

Egy egészen elképesztő és újszerű ötlet gyanánt látott napvilágot 2012-ben, tehát nem is oly rég, „The Continents”, azaz „A kontinensek” elnevezésű dupla lemezes hanganyag, melynek az is különlegessége, hogy a jazz formáción kívül egy kisebb kamarazenekar is szerepel, ezért a teljes cím gyakorlatilag így fest: „A kontinensek” – „Concerto jazz kvintettre és kamarazenekarra”.

Corea rövid ajánlásában elégedettség és büszkeség érezhető ki a sorokból. Nem csodálom. Szerinte a jazz és a komolyzenében jártas muzsikusok együttes megléte és közös munkálkodása végtelen lehetőséget rejt magában. A felvétel menetéről és minőségéről is pozitívan ír, illetve arról, hogy szinte a tervezett határidőkön belül sikerült felvenni, többek között a hat tételből álló „concerto”-t, konkrétan másfél nap alatt (ez azt hiszem nem kis teljesítmény). A zenekar távozása után pedig maradt még a kvintett, ahogy ő fogalmaz: „impromptu jam just for fun” céljából. Ennek eredménye és gyümölcse a második korongon hallható.

Az egész kamarazenekar bemutatásától talán tekintsünk el, a kvintett tagjairól azonban azért essen pár szó.

Az angol születésű (1966) Tim Garland játszik szaxofonon és basszusklarinéton, aki amellett, hogy remekül bánik e hangszerekkel, zeneszerző is, hangszerel is, és Grammy-díjat is tudhat magánénak. Nem utolsó sorban pedig 2006-ban az év muzsikusának is választották.

Egészen nemzetközi az összeállítás, hiszen a 42 éves basszusgitáros/nagybőgős pedig Grazból származik: Hans Glawischnig. Édesapja ismert és tisztelt zongorista, big band vezető, így nem is csoda, hogy Hans már fiatalon érdeklődött a zenélés iránt. Ausztria után irány Boston és a Berklee, majd a MA képzésre New Yorkba jelentkezett. Különböző utakon kezdett el járni, de úgy tűnik ezek az ösvények egészen egyenesnek bizonyultak és el is vezették például David Sanchez szextettjéhez, akikkel számos turnén, koncerten vett részt.

A doboknál Marcus Gilmore, a meglehetősen fiatal tehetség, és aki nem mellesleg Roy Haynes unokája. Együtt játszott már Gonzalo Rubalcaba-val, Nicholas Payton-nel, Cassandra Wilsonnal, Steve Coleman-nal, Wynton Marsalis-szal, a John Patitucci Trio-val.

Az ötödik pedig nem más, mint egy harsonaművész, Steve Davis, aki körülbelül 100 különböző lemezen szerepel, valamint olyan nevekkel volt egy színpadon, mint: Art Blakey, Freddie Hubbard, Avishai Cohen, Wyton Marsalis.

Az első CD tehát a Concerto. Maga a műfaj, mint tudjuk, a barokk egyik fő vívmánya, a „tutti” zenekar és a „concertino”, azaz a szólisták vagy szólócsoportok válaszolgatnak egymásnak a mű során, immáron új és izgalmas hangszereket felvonultatva. Hogy ez miként érvényesül ebben a modern feldolgozásban? Mindjárt kiderül. És nem nehéz kitalálni a cím alapján, hogy a hat tétel a hat kontinenst tárja elénk, a maga érdekes, egyéni stílusával. Igaza volt Corea-nak, mert valóban számtalan lehetőséget rejt magában a jazz és klasszikus szimultán jelenléte, mind zeneileg, mind hangszer összeállításban. Zseniális, amint a szimfonikus együttesekből jól ismert fa- és rézfúvósok vagy vonósok „concertálnak” az elvileg nem „odaillő” vagy inkább nem ebben a környezetben megszokott jazz dobokkal, nagybőgővel. Corea zongorázása érdekes módon bele tud olvadni az inkább kortárs komolyzenei részekbe, mi több szerves része, de a jazzes elemek, motívumok, ritmusok nyilván ugyanúgy nem maradnak el a játékából.

Az Afrika tétel emlékeztet egy XX. századi vagy kortárs klasszikus alkotásra, már ami az indítást illeti, néhol pedig mintha maga Bartók Béla is jelen lenne az aszimmetrikus ritmusokkal, metrumokkal, váratlan hangsúlyokkal. Ez nem véletlen tán, hiszen ismeretes, hogy Coera imádja és tiszteli a magyar zeneszerző munkásságát.

Európa következik: lágy dallamok, ¾-es táncos karakter, finom harmóniák, látszólagos könnyedség, a háttérben azért ott lapul, hogy bármikor történhet valami meglepetésszerű. A fokozás, a feszültséget teremtő szólók a nagyszerű zongora és fuvola (Tim Garland) által, a nagybőgő és dob nagyon feszes, szuggesztív, változatos, kreatív „kísérete” és egyéni játéka mind kimozdítanak a kezdeti „langyosságból”. Hihetetlen mennyiségű zenei elemből építkezik ez a rész, van is idő és lehetőség erre, hiszen a teljes időtartam: 20’28”. És még mindig tud újabb izgalmakat felvonultatni a nagybőgő és hegedű, a virtuóz zongora „kadencia” által.

Ausztrália, ahogy a távoli földrész maga is, egészen más arculatát, karakterét mutatja, mint az eddigiek, mintha azt üzenné: „engem muszáj felfedezni minden titkommal és szépségemmel együtt, akármennyire elérhetetlennek is tűnök”. A muzsika is tele van érdekes fordulatokkal, színes melódiákkal, zseniális nagybőgő szólójátékkal, aminek a végén beúsznak a vonósok, a zongora a már ismert motívumokkal, befejezésként és megnyugvásként egy egyáltalán nem várt dúr zárlatot hallhatunk.

Amerika nem is lehetne más, mint „happy”, „smile”, „cool”, „smart”, „sweet”, mindezek pozitív kicsengéssel, természetesen klarinéttal, igen fürge szaxofonnal, szelíd vonós háttérrel, majd Corea egy újabb arculatát mutató zongorázással.

Ázsia ehhez képest igen tekintélyt parancsoló, eleinte talán kissé nyomasztó is a mélyvonósok és hegedűk szinte atonális jellege. Nem a kitörő lelkesedéssel, nagy léptékkel való haladás ez a kontinens felé, inkább csak óvatos ismerkedés a világ ezen furcsa, szokatlan, egzotikus tájegységével. Pár perc elteltével lassanként kezdi kényelembe helyezni magát a látogató és alkalmazkodni az őt körülvevő tárgyakhoz, emberekhez. Mi több, kezdi magát egészen kitűnően érezni.

Antarktisz: nem véletlenül talán ez a „legelvadultabb” rész zeneileg az első lemezen. Egy szinte, a turisták által még fel nem fedezett terület, mely rengeteg „ajándékot” rejteget. Akár ilyet, akár olyat. De izgalmasat, érdekeset, szokatlant, újat, az biztos, ahogy a basszusklarinét- szóló is, kitűnő párbeszédet folytatva néhol Corea zongora játékával, ami meglehetősen eklektikus és egyben mesteri.

A második korongnál a kamarazenekar már kimenőt kapott, így „csak” a jazz formáció van jelen négy szám erejéig, majd őket is hazaküldte a szerző, aki még maradt jó pár improvizációt elővarázsolva a fekete hangszerből.

Ahhoz képest, hogy „impromptu jam just for fun” meglehetősen magas szinten muzsikálnak, de mindenképpen örvendetes, hogy csak szórakozás céljából ilyen minőséget tudnak magukból kihozni, mert az első szám, a „Lotus Blossom” ráadásul tele van tempóváltásokkal, technikai és zenei nehézségekkel, melyeket valóban játszi könnyedséggel oldanak meg a művészek. A jól ismert „Blue Bossa” egészen újszerű felfogásban, könnyed latinsággal csendül fel, Steve Davis dögös, dallamos, nem túlbonyolított, de hatásos szólójával indulva.

Az eddigi felfokozott zenei folyamatok és hatások kissé lecsendesülnek Corea egyéni játékában. Líraibb fordulatot vesz, mely egészen eddigi a percig azért nem volt annyira jellemző az albumra, ami nem is jelentett hiányt, most azonban, jelen van, jól esik. Persze a lágyabb karakteren belül ugyanúgy érvényesül a ritmikussága, a feszültség teremtés és oldás képessége, a szövevényes melódiák és harmóniák egymásutánja és bonyolult építkezése és a rendkívül sok stílusa, sajátos jellege, ezekben, a gyakorlatilag, „miniatűrökben”.

Ez az album méltón tükrözi, hogy komolyzene és jazz megfér „egy csárdában”, nemcsak hogy elviselik egymást, de nagymértékben partnerei és egyben komplementerei egymásnak. Corea mesterműve ez a kétlemezes gyűjtemény, rengeteg ötlettel, értékes muzsikával, zseniális tehetségekkel, érzelmekkel, magvas gondolatokkal!