Corea, Chick: Portraits 2014. július 09., Gáspár Károly
Corea, Chick – Portraits (Concord – Universal Hungary)
"A Csikórea"
Chick Corea kétségtelenül a jazztörténet egyik legnagyobb alakja. Számomra nem Corea jelenti a "zenei nagy Őt", de megcáfolhatatlannak tartom, hogy olyan tudás birtokában van, mely előtt kötelező fejet hajtani. Gazdag életműve -ami hála Istennek még nem befejezett- a legendák közé emelte a latin gyökerű amerikai zongoristát. Ha már utaltam személyes "kapcsolatomra" Corea-hoz, hadd említsem meg kedvenc lemezem Tőle. Ez az 1968-ban készült "Now He Sings, Now He Sobs". Partnerei Miroslav Vitous bőgős és Roy Haynes dobos voltak. Egyszer már "elsütöttem" ezt a poént Corea "The Vigil" című albuma kapcsán, de most engedjék meg kedves Olvasóink, hogy újra leírjam, hogy a fent említett trió felvételen, bizony Chick jobban játszik McCoy Tyner-t, mint maga McCoy Tyner... Hihetetlen tűzzel, energiával veti magát bele a témákba, aztán az improvizációkba; olyan "dögösen" használva az ún. "kvártos" rögtönzési módot, hogy nyugodtan mondhatom -legalábbis szerintem- minden idők egyik legjobb jazz lemeze a "Now He Sings, Now He Sobs". Persze jócskán besegített a zseniális ritmusszekció is. Szintén említettem már előző -Corea-val kapcsolatos cikkemben-, hogy kettős érzéseim vannak Vele kapcsolatban. Egyrészt lenyűgöz hatalmas technikai képzettsége, pregnáns billentése, és az, hogy minden darabba -legyen az saját vagy jazz standard- bele tudja csempészni a latin-amerikai zenék világát. Ugyan akkor ezek a "paraméterek" azok, amelyek zavarnak. Hiányolom azt a kis "piszkot", ami oly jellemző -általában- a jazz géniuszaira; legyen szó Herbie Hancock-ról, Keith Jarrett-ről, vagy épp a -szintén "zongora megevő"- néhai Oscar Peterson-ról. És még folytathatnám napestig a sort. (A paraméter milyen érdekes szó; annak a mértékegysége is lehet, hogy horror filmek megtekintése közben, egy-egy nézőnek mennyire szökött fel a pulzusa, vérnyomása. Az az, mennyire "parázott be".) Na jó, vissza Corea-hoz. Szóval, ami még "idegesít", hogy "latinosít". Oké, megértem én, hogy származása okán közel áll hozzá ez a vonal, de a kevesebb és ritkább "salsa és társai" több lenne... (Jó' beszótam a Csikóreára...)
No, akkor "aktualizálódjunk". (Vajon rajtam kívül leírta már más is ezt a szót...?) Itt egy új, friss Chick Corea szóló zongora dupla album, a "Portraits". Az egyes CD-n nagyrészt jazz standard-eket ad elő, a második "disc"-ken Szkrjabin, Bartók és Corea szerzemények kaptak helyet. "Live", tehát koncert felvételről van szó. Mivel Corea a szóló estek nagymestere (is), így nagy érdeklődéssel és izgalommal indítottam el az ezüstös fényű korongokat.
"Portraits, Disc 1"
Kilenc dalt kapunk Chick Corea előadásában az "első felvonásban". Köztük rövid felvezető szövegekkel, melyben a szerzőkhöz fűződő személyes, vagy csak "rajongói" viszonyáról mesél a művész. Nagy öröm hallani, ahogy - többek között- Bill Evans-ról, Thelonious Monk-ról, vagy Stevie Wonder-ről beszél.
De haladjunk csak szépen sorban. Valamikor a huszadik század első felében Irving Berlin zeneszerzőt különös kérdés foglalkoztatta. Milyen mély lehet az óceán...? Kutatók azóta feleltek már erre a problémakörre, Mr. Berlin pedig megírta az egyik legjobb standard-et, a "How Deep Is the Ocean"-t. Ezzel a dallal nyitja meg tárházát Corea. Rá annyira jellemző "bartókos" bevezetőt produkál, aztán lassan felsejlenek a jól ismert melódia hangjai. Mesterien csalja elő a zongorából a dalt. Felépíti türelmesen, mint egy kártyavárat szokás. De ez nem dől össze; sziklaszilárd, mert biztos alapokon nyugszik, mivel a mainstream és a modern jazz teljes készletét felvonultatja a pianista. Méltó kezdés.
Igen sok hölgynek dedikált műveket Bill Evans. Ezek közül talán a leghíresebb a "Waltz for Debby". Még sosem hallottam Corea-tól, így nagyon vártam mit jelent számára a gyönyörű keringő. Azt gondolom, sok minden elmondható Chick-ről, de, hogy romantikus alkat lenne, az nem igazán... Persze olyan interpretációját nyújtja Evans számának, amibe nehéz lenne belekötni, de én egy ilyen alak vagyok és megteszem. Szóval, újra előjön a túl precízionált, "szétritmizált" előadásmód, ami elveszi a "sava-borsát" ennek a nagyívű, szentimentális "költeménynek". Marad az eredeti -Evans féle- verzió...
Igazi meglepetésként ért, hogy a Coolio nevű rapper által világsikerre vitt "Gangster Paradise" eredetije Stevie Wonder(ful) "Pastime Paradise" című munkája. Az viszont kevésbé váratlan fordulat volt számomra, hogy Corea egy bossa nova lüktetésű változatot varázsolt belőle. Viszont ebben az esetben igazán jól esett, mert a téma annyira "adja" ezt, hogy nem lehetett kihagyni a ziccert. (Hiába na, VB van; mindenről a "bogyó" jut eszembe.) Pláne egy Corea szintű zseninek, aki kihozza belőle a száz százalékot, ebben a formában is.
"Őrültség, de van benne rendszer." Abszolút igaz ez Thelonious Monk játékára és kompozícióira. Az utánozhatatlan művekből hármat zongorázik el Corea. Sorrendben: "Round Midnight", "Pannonica", "Blue Monk". A szerzőt megidéző módon "nyújtja felénk" a dalokat. Mindhárom darabot szólóban és/vagy trióban lehetett már hallani Tőle így, de mivel teljes szimbiózisban van Monk-kal, akár századszorra is nagy élmény hallani Thelonious mester darabjait. Mégis hiányérzetem támadt, amiért legalább a "Round Midnight"-ot nem "sima" balladában "hozta", hanem swing-es "stilben". Emberek, hallott már valaki Chick Corea-tól balladát, úgy igazából???
Bud Powell egyveleg következik. "Dusk in Sandi" és "Oblivion". Az egyik legkiválóbb, vérbeli be-bop billentyűs szerzeményeit gyakran és szívesen játssza Corea. És milyen fantasztikusan! Érződik, hogy saját darabjaira is nagy hatással voltak Powell művei. A "Dusk in Sandi"-t olyan modernre veszi, hogy az elején és a végén még a "húrlefogásos módusz" is bejön, aztán az "Oblivion"-ban virtuóz rögtönzéssel bizonyítja, hogy még mindig mennyire jó formában van. Így egymás után hallva Monk-okat és Powell-eket tűnik fel, hogy -legalábbis Corea előadásában- mennyi hasonlóság van kettejük számai között.
Az első rész befejező "opus"-a egy Corea kompozíció, melyet a nemrégiben elhunyt gitárosnak, Paco de Lucia-nak ajánlott. A címe: "The Yellow Nimbus". Értelemszerűen flamenco-ról beszélünk, persze Chick Corea "nyelvén". Már a téma eljátszása sem könnyű feladat, de természetesen Chick játszi könnyedséggel pergeti ki ujjai alól a melódiát. Ki más lenne alkalmasabb -legalábbis a zongoristák közül- hogy emléket állítson de Lucia-nak? Corea elemi erővel muzsikál; alázattal, mélységgel, és hatalmas szeretettel jóbarátja felé; akihez meggyőződésem, hogy elértek a hangok, még a mennyei klub falain is áthatolva.
"Portraits, Disc 2"
Az album második felének első kb. húsz percében Kelet-Európába kalauzol minket Chick Corea. Elsőként Alexander Scriabin által Oroszországba, aztán szeretett hazánkba, Magyarországra, Bartók Béla segítségével.
Szkrjabin két prelűdjével kezd, melyeket saját hangszerelésben tolmácsol. Egyébként ugyan így tesz majd később Bartók négy "Bagatelle"-je kapcsán is. Az orosz zeneszerző csodálatos darabjait nagy-nagy átéléssel "tárja elénk", szíve legmélyéről. Corea esetében külön öröm ez számomra, hiszen -ahogyan már említettem- nem "könnyeit törölgető" művész. Kedvet is csinált, hogy újra meghallgassam az eredeti verziókat, mondjuk Horowitz-tól.
És meg is érkeztünk országunkba, hogy Corea kedvenc (!) zeneszerzőjének (Bartók Béla) muzsikája kapcsán büszkén vehessük tudomásul, mennyire aktuális még mindig -és lesz is- zenéje. Gyakorlatilag Chick olyan szinten egyesült Bartók szellemiségével, hogy azt hihetnénk, saját darabjait játssza. Önálló változatokat zongorázik, azonban megtartva az "original" kompozíciók fő motívumait is, azt az érzetet kelti, mintha Ő írta volna a "Bagatelle"-eket. Kedvencem a negyedik, amelyből egy blues-os variációt "csinál".
Ez volt az a pont, amikor Corea úgy döntött; Szkrjabin ide, Bartók oda, most már jöjjönek az én kompozícióim. Kilencet ad elő gyermekdalaiból, a "Children's Song"-okból. Ezek mindegyike rövid, egy-két perces "darabocska", melyek számomra "natürlich" Bartók mellett, Debussy és Erik Satie zenéit jutatták eszembe. Egészen egyedi atmoszférát teremtenek ezek a kis "song"-ok. Érdekes, hogy gyermekeknek, vagy gyermekről szólnak, de számomra inkább egy enyhén nyomasztó lelki állapotot elevenítenek fel. Olyanok, mint egy keserédes film, nevetéssel, sírással, örömmel, bánattal.
Az album utolsó tíz "track"-je Corea tisztelgése különböző városokban adott koncertjeinek közönsége előtt. Krakkó, Casablanca, Easton és Vilnius a kiválasztott lokációk. Sajnálom, hogy Budapest nincsen közöttük. Bevallom őszintén, nem igazán tudtam összekötni például a krakkói rögtönzéseket sem a várossal, sem a lengyel emberekkel. De ettől függetlenül hamisítatlan "chick corea-s " darabokat ajándékoz a helyieknek, és a lemez kapcsán nekünk is a művész. És nem annyira latinosak...
"El Boli"
Elámulva vettem tudomásul, hogy a borítót és a belső rajzokat az El Boli néven alkotó Chick Corea készítette! A színes, fantáziadús skiccek bizonyítják, hogy nem csak a billentyűk közelében "villan meg" Chick.
"Hasta la Vista!"
Összeségében többet, pontosabban több újdonságot vártam ettől az albumtól. Mintha Corea "biztonsági játékra" hajlana; csak a "tutira megy". Azt gondolom, nem vállal kockázatot, nem akarja megmutatni, hogy mennyi minden van még benne. Kár...
Jazzrajongóknak erősen ajánlott, Corea imádóknak kötelező.
Hm... finom ez a tortilla tekercs, salsa szósszal...
Chick Corea: Portaits (2014)
Chick Corea - zongora
