Akinmusire, Ambrose: When the Heart Emerges Glistening 2011. november 05., Subicz Gábor
Ambrose Akinmusire-ről (1982 - Oakland) először 2007-ben hallottam, amikor az akkor 25 éves rasztafrizurás trombitás megnyerte a Thelonious Monk nemzetközi jazztrombitaversenyt, illetve a Carmine Caruso nemzetközi szóló jazztrombitaversenyt. Már akkor lehetett sejteni, hogy erre a srácra érdemes lesz odafigyelni. Így nagy örömömre szolgált, amikor Maloschik Róbert megkért, hogy írjak pár sort Akinmusire legújabb, 4 Downbeat-csillagos lemezéről, mely a „When the Heart Emerges Glistening” („Amikor a szív csillogva felbukkan”) címet viseli, és a fiatal trombitás első korongja a legendás Blue Note kiadónál.
Akinmusire a fiatal amerikai generáció egyik legfantasztikusabb muzsikusa. 3 évesen kezdett zongorázni, majd áttért a trombitára, és előbb a Berklee College-ban (Boston), majd a Manhattan School of Music-ban (New York) tanult, végül a Monk Institute-ban (Los Angeles) fejezte be a tanulmányait, többek között Terence Blanchard tanítványaként. Mesterei közt találjuk még Steve Colemant is, aki egy workshopon hallotta az akkor 19 éves Ambrose-t, majd rögtön el is vitte magával turnézni. „A nagy része még most sem ülepedett le” - mesélte az életre szóló élményről a fiatal zenész. Ezt a lemezt viszont Jason Moran-nel karöltve készítette, aki a mentor-barát szerep mellett két számban billentyűzik is: Fender Rhodes-on játszik a trombitálás alá/mellé.
De micsoda trombitálás ez! Akinmusire soundja sötét, mégis tiszta és fókuszált, krémesen lágy, ugyanakkor harapós, a hangszer teljes terjedelmében vastag, széles, mégis magvas és intim, a modern jazz trombitasound iskolapéldája. Szinte minden számban más a megszólalás magja, a sokszínűség azonban nem bontja meg az egységet. Az intenzitás és a szokatlan, már-már hangszertől függetlenedő óriási hangköz-ugrások a fiatal Wynton Marsalis-ra emlékeztetnek, de a tartalom, a mondanivaló talán kevésbé blues-központú, sokkal multikulturálisabb, globálisabb. Világzenei hatások, afrikai hagyományok éppúgy felfedezhetők a korongon, mint akár egészen európainak tűnő megmozdulások, gyakran a free jazz határait súrolva, de sosem átlépve. A trombita-billentyűk egészen különleges és kreatív használata, és a hangszerek énekszerű megszólaltatása gyakran Davist juttatja a hallgató eszébe, de utánzásról, vagy a járt utak taposásáról szó sincs. Hatásban természetesen tetten érhető még a közvetlen mester, Terence Blanchard is, de inkább a szellemiség, mintsem konkrét hangok vagy frázisok szintjén.
Rögtön a nyitódarabban egy rendkívül virtuóz trombita-intrót hallhatunk, mellyel a trombitás nagyon magasra teszi a lécet, amelyet aztán elképesztő zenekarával rendre meg is ugranak. A quintet tagjai minden tekintetben méltó társai a zenekarvezetőnek. A tenoros Walter Smith III szintén tanítanivaló soundot produkál a hangszerén, gondolatiságban tökéletes kiegészítője, továbbvivője Akinmusire játékának. A zongorista Sam Harris, és a bőgős Harish Raghavan is kiváló társak, egyszerre mozdulnak, kiemelkednek, majd visszaolvadnak az egészbe. A zene 'i'-jére viszont a dobos Justin Brown teszi fel a pontot. Dobolása teljesen egyenrangú meghosszabbítása a többiek szólamainak, intenzitása, kreativitása a legnagyobbakat juttatja a hallgató eszébe. Akinmusire gyakran kiemeli, hogy mennyire csapatmunka az övék, és a lemezt hallgatva ezt csak megerősíteni lehet. Ő és zenekara azon fiatal generáció élén járnak, akik számára a hagyománytisztelet és a kreatív újító erő egyazon magból fakad, a holnap zenéje nem különül el a tegnapétól, hanem szerves folytatása annak.
