Zolbert: One 2015. április 26., Herold Péter
Zolbert – One (Tom Tom Records)
Mérföldkőhöz érkezett a hazai smooth jazz éra, ugyanis megjelent a szaxofonos Zolbert első saját lemeze!
Kis hazánkba ez a műfaj csak kb. 4-5 éve kezdett el erőteljesebben beszivárogni és az elnevezése miatt kérdőjeleket hagyott maga körül, mert tulajdonképpen nem kifejezetten jazz, hanem a maga hibrid mivoltából adódóan a fülbemászó dallamvezetéseket kombinálja pop, funky, picit jazzes, olykor latin és r’n’b elemekkel is, egyszóval rendkívül színes, érdekes és inspiráló. Pontosan ilyen lett Zolbert lemeze is!
Ahogy megszólal az első dal, azonnal felfigyel rá az ember, hogy mennyire komolyan patika tisztaságú az egész hangzás, minden hang érthető, nincsenek felesleges sallangok, minden a helyén van, térben, time-ban és ízlésben. A produceri munkáért és zseniális hangképért óriási gratuláció Ferencz Péter Peet-nek, akinek köszönhetően külföldi hangzásvilágú anyag jut el a dobhártyánkhoz. Kíméletlenül hozza a dögöt a sound, a világ bármely pontján megirigyelnének egy így szóló lemezt!
Zolbert nagyon jó arányérzékkel állította össze a lemez dalait, találhatunk rajta „amerikai standard” érzetű smooth jazz dalokat is, amelyekben felfedezni véltem egy pár szívemnek kedves, listavezető előadó hatását ebből a műfajból, úgy, mint Brian Culbertson, Dave Koz, vagy épp Gerald Albright, de ez teljesen rendben van, minden muzsikus inspirálódik másokból, másoktól.
Csak egy pár dalt emelnék ki a teljesség igénye nélkül, amik nekem nagyon pozitívan „kiugranak” a komplett szettből, ilyen például a “Frappé” című dal, aminek pillanatok alatt dúdolja a témáját az ember, de nagyon szeretem még az “Above the Clouds” című dalt is, amiben szopránszaxofonon fúj Zolbert, gyönyörű szép hangszínen. Egyébként, ha már itt tartunk, a tenorszaxofon sound is eléggé rendben van, jól szól nagyon a művészúr kezében az a drága jó Keilwerth hangszer! :-)
A személyes kedvencem a lemezről az “Everyday” című szerzemény, amely megidézi a 80-as évek lámpásából a groove dzsinnjét és igazi „bólogatós”, bitang húzású remekművé csiszolódik a nóta végére! Szeretném még külön kiemelni Riskó Tibor etalon gitárjátékát a lemezről, aki rendkívül ízlésesen, óriási szívvel és lélekkel nyúl minden hanghoz, úgy, ahogy csak a legnagyobbak tudnak.
Összességében nézve ezt a korongot, olyan érzésem volt, mint ha ez már Zolbert sokadik lemeze lenne, mert érett és letisztult zenei formavilágot teremt, egy könnyen befogadható, de mégis értéket közvetítő módon. Szórakoztat, elgondolkodtat, pont, amire ez a műfaj hivatott és nem akar több lenni, mint ami, pont ettől lesz több. Kívánom neki, hogy legyen még „Two” és „Three” című lemeze is!
