Various Artists: REVOLUTIONARY JAZZ 2016. november 23., dr. Gregorits János
REVOLUTIONARY JAZZ (American Embassy Budapest)
Amikor a Majazz 1996. évi 7. számában megemlékeztem Willis Conover haláláról, még nem sejthettem, hogy egy évtizeddel később CD-lemezen jelenik meg a Voice of America rádióállomás által 1956. november 23.-án este sugárzott „ Jazz Hour” hangfelvétele, amelyről a nekrológban említést is tettem, de megcsalt az emlékezetem: egy évvel későbbre tettem az időpontot.
Ebben az adásban a műsorvezető Willis Conover Budapestről érkezett hat magyar jazzfelvételt játszott le, és meghívott öt élvonalbeli amerikai jazz-zenészt: Tony Scott klarinétost, Gerry Mulligan baritonszaxofonost, Jay Jay Johnson harsonást, Quincy Jones trombitás-arranzsőrt és Billy Taylor zongoristát, hogy értékeljék a hallottakat.
Elmondhatjuk, hogy ez a rádióműsor úgy a benne szerepelt magyar muzsikusokat, mind magát a hivatalosan még csak nem is létező magyar jazz-zenét lovaggá ütötte a világ nyilvánossága előtt, hiszen a Voice of America adásait az egész világ hallgatta.
Conover és vendégei számára a felvétel kicsit olyan lehetett, mint a tengerből partra sodródott palackposta: nem tudták, hogy kik játszanak rajta és azt sem, hogy élnek vagy halnak-e ezek a muzsikusok az éppen leigázott magyar forradalom forgatagában.
Mely muzsikusok a következők voltak: Szabó Gábor ( gitár) , Thomka Tibor (bőgő), Kabók Lajos (bőgő), Radics Gábor ( vibrafon), Zágon Iván ( zongora), Garai Attila ( zongora), Ruttka Ferenc ( dob), Kovács Gyula (dob), Váradi György (tenorszaxofon), Vászondi Ervin ( trombita), plusz egy ismeretlen altszaxofonos, aki a „Sztálinváros Blues”-ban játszott. Valamennyien a „földalatti” magyar jazz modern vonulatához tartoztak, az ötvenes években résztvettek az illegális jam-session-ökön, lemezeket, magnó-felvételeket cseréltek, zenét szereztek, hangszereltek és valamennyien tudtak improvizálni, ami, mint tudjuk, a jazz-zenészi „kinevezés” alapja.
A lemez nyító darabja Zágon Iván „Moll Blues” című kompozíciója (az egyetlen Zágon szerzemény!), a Zágon-Radics kvartett előadásában. Tony Scott rögtön kijelentette, hogy ez eredeti szerzemény, nem amerikai. Nagyon jónak ítélte, erős Shearing befolyással. Szerinte senki nem improvizált, minden le volt írva. Quincy Jones és Mulligan inkább a Modern Jazz Quartet hatását vélte felfedezni. Jones is úgy vélte, hogy nem volt improvizáció, ehhez túl jól kidolgozottak voltak a szólók. ( „very good lines” )
A magam részéről úgy vélem, hogy mind a kompozíció, mind az interpretáció a lemez csúcspontját jelentik. A szólókat én is megkomponáltnak érzem, de azt hiszem, hogy ezt a mű jellege követelte meg, itt ugyanis nem a hagyományos blues-harmonizáció útjelző táblái álltak sorfalat, ami az alvajáró biztonságát nyújtja minden improvizáló szólistának.
A második darab Szabó Gábor és Garai Attila közös szerzeménye, a „Sztálinváros Blues”, a Szabó kvintett előadásában. A cím humoros, de sem a városhoz, sem a blues-hoz nincs sok köze, a zenekar pedig nem kvintett, hanem szextett. Ez egy west-coast orientációjú, jó tempójú szám (erre szoktuk volt azt mondani, hogy „csibészes a tempó”) jól hangszerelt zenekari „riff”-ekkel. Blues-feeling egyáltalán nincs benne, de ettől még jó. Szabó Gábor messze kiemelkedik a mezőnyből, úgy muzikálisan, mint technikájával. A kórusok magától értetődően követik egymást újabb és újabb ötletekkel. (Szabó későbbi „Jazz Raga”- és egyéb - korszakai már nyomokban sem emlékeztettek erre.) Garai Attila ebben a számban halványabb. Kovács Gyula ragyogóan dobol, Mulligan Chico Hamilton-hoz hasonlítja seprűzési technikáját , magát a produkciót mainstream-nek minősíti jó jam session feeling-gel. Váradi Györgyöt dicséri, Stan Getz-befolyást konstatál nála. Érdekesnek tartja, hogy az (ismeretlen) altszaxofonos inkább tenor-tartományban mozog, a tenorszaxofonos meg a baritonéban. (Az Anonymus kámzsája alatt rejtőzködő szaxofonosban Wirth Rudit véltem felismerni.) Quincy Jones Kovács Gyulával kapcsolatban Kenny Clarke-ot és Max Roach-ot is említi.
Harmadikként végre egy 24 karátos standard a „Great American Songbook”-ból, a „Yesterdays”. Zágon Iván Ruttka Feri és Kabók Lajos kíséretével nagyszerű teljesítményt nyújt. (Csak azt a dupla tempót hagyta volna el a végén!) Harmonizálása és technikája egyaránt magas színvonalú, koncepciója kiforrott. Ezek mindegyikében felülmúlja a nála fiatalabb Garait, ő most van a csúcson, Attila még csak ezután lesz. Gerry Mulligan részben Art Tatum, részben Bud Powell ornamentikáját hallja visszaköszönni Zágon „single finger” játékában.
Negyedikként a Garai trió lép színre, szintén egy amerikai standard-del: „Sweet and Lovely”. Billy Taylor udvariasan „very interesting”-nek minősíti, és Horace Silver meg Pete Jolly nyomait fedezi fel Garai játékában. Pete Jolly-val egyet is értenék, de Silver-t én sehol sem találtam. Mindenesetre Garai itt a legjobb, bár olyan nagy tempót választott, hogy a középrész harmóniáit alig bírja a rövid idő alatt belegyömöszölni, néhányat ki is húz belőlük, akár egy cenzor. Kovács Gyula itt is kiváló, Thomka kevésbé jó bőgős, mint Kabók.
Az ötödik és a hatodik szám a Garai szextetté. Előbb Mulligan emblematikus sikerszámát, a „Bernie’s Tune”-t játszották (Bernie Miller szerzeménye!), nagy „verve”-vel. Gerry Mulligan meg is jegyzi, hogy „real jam session feeling”-et érzett. Valóban így volt, mindenki a legjobbját adta! Legjobbnak megint csak Szabó Gábort tartottam. Itt is, mint a többi számban, már nem pusztán az oroszlánkörmeit mutatta, hanem egy fejjel kimagaslott a többiek közül.
Az utolsó szám Garai Attila „Kánon” című szerzeménye volt, szextettjének előadásában. Mindenki jó teljesítményt mutatott, de a kompozíció nem nagyon rázta meg az amerikai ítészeket – engem sem.
A zenészcsapatok tagjai közül véleményem szerint Szabó Gábor, Radics Gábor és Zágon Iván, valamint a két dobos: Ruttka Ferenc és Kovács Gyula nyújtották a legjobb teljesítményt.
Az amerikai bírálók udvariasak voltak, nem mondtak semmi negatívumot, de a dicsérettel csínján bántak, sokszor bújtak el a „very interesting” jótékony függönye mögé, bár néha még a „fabulous” is kicsúszott a szájukból. Akárhogy is lett légyen, az mindenképpen átjött a megnyilvánulásaikból, hogy nem tudták volna korábban elképzelni azt, hogy egy ismeretlen, távoli kis országban egy maroknyi jazz „enthusiast”, ahogy Conover mondta, ennyire napra készen ismerje – és beszélje! – az ő zenéjük nyelvét.
1956. november 23. napja ezt bizonyította be nekünk, és ez nem is kevés.
