Sequence Quartet: The First Journey 2019. október 06., Salvai Ádám
Sequence Quartet – The First Journey (NarRator Records)
Kritikát, ajánlót írni egy albumról nem mindig egyszerű feladat. A dolognak az egyik szépsége azonban, hogy általában egy olyan anyagot kap kézhez a cikkszerző, ami még nem jelent meg, vagy nagyon új. Egy fiatal zenekar debütáló lemeze vár rám a lejátszóban, mely „The First Journey” névre lett elkeresztelve a Sequence Quartet által.
Már a borító is egy igazi utazást ígér a csillagok és bolygók közé, így aztán még kíváncsibbá váltam, hogy ez miként valósul meg a zenében. A lemezen hallható Kovács Tamás (gitár), Vadász Gellért (altszaxofon), Gyányi Tamás (bőgő), Izsó Tamás (dob), és vendégzenészként Piller Márton (zongora).
A zenekar honlapján is már egyből érződik, hogy komolyan veszik magukat a zenészek. A képi világ, a megjelenés is megalapoz egy zenei elképzelést és szerencsére információval is ellátják a kíváncsi hallgatókat. A quartet a klasszikus zenéből, az autentikus és a modern jazzből merít, törekednek arra, hogy a stílusokat hűen ábrázolják. A Sequence Quartet 2017 nyarán alakult egy közös színházi munka alkalmával. Bár az eredeti cél az volt, hogy egy jazzversenyen szerepeljenek, gyorsan világossá vált számukra, hogy szeretnék folytatni komolyabban a projektet. A következő évben, 2018-ban a Lauerate World Jazz Versenyen harmadik helyezést értek el, ezzel talán igazolást is nyertek, hogy érdemes több energiát belefektetni a további zenélésbe.
Az első dal a „Prologue (E-8-204)” címet viseli és mind az elnevezés, mind a hangzás olyan érzetet kelt, mintha egy sci-fi film kezdetét hallanánk. A rövid kezdés után következik a „Back Home”, ami már az elején a swing lüktetésű jazz örökzöldek világát idézi. Nagyon kellemes közös hangzást alakít ki együtt a gitár, a bőgő és a dob hármasa. Az improvizációban előkerülnek a blues elemek is, de az egész irány egyértelműen a jazzből építkezik.
A “Summoning” már egy nagyobb hangvételű, tíz perces zenei anyag. Előkerül a vonó, a szokatlan lüktetés és a szaxofon is. Van, amikor az ember már az elején érzi, hogy valami különleges hangulat van kialakulóban. Itt is tudtam, és helyes volt a megérzés. Ez a dal egyértelműen a modern jazz világában botorkál, végig jelen vannak a ritmikai, dinamikai játékok. A „Mammal Hands” együttes zenei hangzása idéződött fel bennem, főleg a szaxofont hallgatva. Ez pedig mindenképp pozitív gondolat a részemről. A negyedik dal a „Lunar „A”” címet viseli, mely egy rövid zongora bekezdés után az egész együttest bevonja. Itt inkább az autentikus jazz irányt érzem erősebbnek; a lüktetés és az improvizációk itt kapják fel a legjobban a hallgatót és késztetik mozgásra.
A folytatásban jön a “When I Hear Braxton”, mely már a legelső alkalommal is szemet szúrt nekem a dallistát böngészve. A jó érzés pedig a zenét hallgatva csak tovább fokozódott. Ez a fajta hangzásvilág áll a legközelebb hozzám az eddigiek közül. A dob kellemesen húz mindenkit magával előre, a többi zenész pedig szépen hátradőlve beleül a lüktetésbe és játszik fölé. Hatodikként a sorban jön a „Dissolution”, egyértelműen a legenergikusabb, legtempósabb dalként mind közül. Nagyon szépen vegyülnek az autentikus és a modern jazz elemei végig a szám során.
Zárásként meghallgathatjuk a „Mayfly”-t, mely a korábban jellemző, melankólikusabb hangulatban indul. Ezt többnyire megőrzik az utolsó pillanatig, én pedig szomorúan konstatálom, hogy nincs tovább.
A kisérletező hangzás végig érezhető volt a lemezen, de az sem volt egy pillanatig kérdés, hogy minden zenész mennyire magabiztos a hangszerén. Mindig kíváncsivá tettek, hogy vajon milyen irányba haladnak tovább a következő váltásnál és nagyon gyorsan a végére értem ennek a hét szerzeménynek. Úgy gondolom, hogy nagyon jó első utazás lett ez a lemez és várom a folytatást.
