PapaJazz: My Blue Heaven 2016. május 28., Szalóky Béla
PapaJazz – My Blue Heaven (With Special Guest Scott Robinson) (HUNNIA Records)
Nehéz lenne azt mondanom, hogy elfogultság nélkül vettem kezembe Korb Attila és Dennert Árpád zenekarának, a szellemes nevű PapaJazz formációnak az új lemezét, ezért meg sem próbálom. Elfogult vagyok úgy a zenekarral, mint a zenekarban játszó muzsikusokkal és ennek igen egyszerű az oka: éppen azt a tradicionális jazzt művelik, ami az én szívemhez oly’ közel áll. A tradicionális jazzt játszó zenekarok és zenészek száma hazánkban viszonylag csekély, de megnyugtatok mindenkit, ez a jazz szülőhazájában sincs másként. Természetesen itthon vannak zenekarok és zenészek szép számmal, azonban azok, akik ezt a muzsikát értőn és hitelesen tudják előadni, azok bizony kevesen vannak. Ezen kevesek közé tartozik a PapaJazz formáció két frontembere, Korb Attila és Dennert Árpád. Az ő kezelésükben nem kevesebb, mint hét hangszer szólal meg a korongon, ráadásul valamennyi autentikusan. Ez ám a sokszínűség! Korb Attila harsonázik, kornettezik, zongorázik, énekel és legújabb játékszerén, basszusszaxofonon játszik. Magyarországon egyedüliként. Dennert Árpád a klarinét és a tenorszaxofon mellett a huszadik század húszas éveiben igen népszerű, ma már ritkaságnak számító C Melody szaxofonon játszik. Nem szabad megfeledkeznünk a kiváló ritmusszekcióról sem: az albumon Sidoo Attila gitározik, Kovács Péter tubázik, és Cseh Balázs dobol. A ritmus az egész lemezen kiegyenlített, jó tempókban, lendületesen dolgozik, érezni, hogy szeretik ezt a zenei világot. A gitár végig pregnáns, szinte dobként funkcionál, pedig a dob a gitár támogatása nélkül is stabil, stílusos. Szívesen hallottam volna Sidoo Attilától több szólót a lemezen. Külön felüdülés Kovács Pétert hallgatni, végre egy olyan tubahang, ami nem recseg-ropog. Ízléses, kerek.
Ami a műsort illeti, az egész lemezen érezni egyrészt Korb Attila ízlését, irányítását, másrészt azt a körülményt, hogy Attila a világ számos pontján sokat játszik olyan rendezvényeken, fesztiválokon, ahol a manapság olyannyira divatos swingtáncot és lindy-hopot járóknak fújja a talpalávalót. A lemezt hallgatva szinte látom magam előtt a táncosok kavalkádját. Nagy öröm volt a hazai tradicionális jazz szcéna szokásos dalai („The Sheik of Araby”, „Louisiana”, „My Blue Heaven”) mellett olyan örökzöldeket hallani, amik ritkán, vagy soha nem szerepelt magyar zenekarok repertoárján. Igazi meglepetés volt egy gyönyörű romantikus dal, a „When You Wish Upon a Star”, amiben Korb Attila megcsillanthatta énektudásának legjavát. Dennert Árpád játéka is ebben tetszik a leginkább, úgy búgott a szaxofon, hogy attól még egy megrögzött agglegény is csak a családalapításra tud gondolni.
A lemez hangzása a mai felvételekhez szokott hallgatóknak elsőre furcsának, kicsit talán száraznak, vékonynak tűnhet, de ez nem véletlen, hiszen itt egy üdvözlendő elképzeléssel állunk szemben, nevezetesen a tisztán akusztikus hangzáshoz való visszatérés kísérletével. Nem mondom, hogy nem hallottam még jobban szóló lemezt, de az biztos, hogy ez a felvétel egy jelentős lépés az „egészséges” hangzás meghonosításának cseppet sem könnyű útján. Csak gratulálni tudok a lépés megtételéhez.
A végére hagytam a legjobbat, a New York-i jazzélet egyik kulcsfigurája, a multi-instrumentalista Scott Robinson szerepeltetését a lemezen. Igazi telitalálat! Robinson azon művészek közé tartozik, akik napjainkban a lehető legjobban, legautentikusabban muzsikálnak. Ráadásul őt a legalázatosabb, legmegszállottabbak egyikének ismerem, és ez a PapaJazz lemezén nyújtott produkciójából is kiderül, sajnálom, hogy nem játszik több dalban. A meglepetések sorának nincs vége, hiszen aki végighallgatja a lemez tizenegy dalát, és nem piszkálja a stop gombot, az kap még valamit. Hogy mit? Azt nem árulom el, aki kíváncsi rá és nem volt a kritika elég meggyőző ahhoz, hogy a lemezbolt felé vegye az irányt, az legalább a meglepetés kedvéért tegye meg!
