Molnár Dixieland Band: 50. jubileum 2017. január 01., Joe Fritz
Molnár Dixieland Band – 50. jubileum
Karácsony előtt pár nappal egy szegedi fellépésem alkalmával kaptam kezembe ezt a CD-t, személyesen Molnár Gyulától. Számomra azért is különlegesen érdekes ez az album, mert életem első hanglemeze a Molnár 25 volt, pontosan 26 évvel ezelőtt.
A szegedi Molnár Dixieland Band-ről csak annyit, hogy immáron a leghosszabb pályafutást felmutató zenekar a hazai mezőnyben, és abban a szerencsében van részük, hogy a két frontember, Molnár Gyula és Garay Márta végig ebben az 50 évben töretlenül adták meg a zenekar sound-ját.
A lemez a harsány "That's a Plenty" című örökzöld dixie slágerrel indul, melyben rögtön feltűnik, hogy a hangszerek mennyire kimunkáltan kezeltek, mennyire egészségesen szól a kezekben az instrumentum. Sallai László trombitája, kiválóan ül a vezérszólam tetején, miközben Fajszi Csanád harsonája adja meg az ellenpontot mélységében. Kiszin Miklos bőgőzése hozza meg az egész lemez igazi lüktetését, melyhez a stabil bendzsózás Moldován Lászlótól, és az intelligens "nem verjük szét verövel se" dobolás Simon Krisztiántól.
A "Dardanella" olyan, mintha egy korai Chris Barber lemez szólna digitálisan. Molnár Gyula klarinétozása a nagy Monty Sunshine korszakot idézi, mely manapság igazán ritka csemege a műfaj rajongóinak.
A "We Will Meet Again" cimü dalban, Molnár Gyula énekel! Semmi modorosság, csak szintiszta swingelés.
Az igazi Molnár hangot mégis a "Bill Bailey"-ben hallhatjuk viszont, Garay Márta csodálatos kisugárzása visszaidézi az elmúlt 50 év minden szegedi izét.
Amikor az "I Can't Believe That You're in Love with Me" szól, inkább egy kései swinges zenekar hatását hallhatjuk. Tehát, aki nem akar kizárólag dixielandet hallani, az is megtalálja rajta az esetlegesen más igényt kielégítő lüktetést. Mi sem mutatja jobban ezt, mint a "Ha én gazdag lennék" cimü opusz, amely a lemezen Oscar Peterson triójának hangzásában lett feldolgozva. Az "O sole Mio" inkább olaszos hatást mutat a Louis Prima - Sam Butera időkből, aztán itt is megjön a dixieland.
A többi dal, átfogóan vegyíti a legnagyobb múltú dalokat: "Do You Know What It Means to Miss New Orleans", "Shine", "When You're Smiling", "I'm Getting Sentimental Over You", "My Melancholy Baby", "Just a Closer Walk with Thee", "You’re Sixteen".
Meggyőződésem, hogy ez azon ritka lemezek közül való, melyet valóban őszintén lehet ajánlani a hallgatónak. Mind zeneileg, mind nosztalgiailag, mind hangzásban és előadásban is a maximumot mutatja, ráadásul a zenekaron semmilyen fáradtság nem hallatszik, mint ahogy az más esetekben 50 év után fellelhető szokott lenni. Vidámság, motiváció, zenei önkifejezés. Alapvetően egy igazi, vérbeli, húzós dixieland lemezt kaphatunk, ami professzionálisan illeszkedik a 25 évvel ezelőttihez.
Egy kis trivia így a végére jazz-fanoknak: Molnár Gyula klarinétja Tony Scott Magyarországon hagyott hangszere, mellyel az 50-es években a Bill Evans session-ökön játszott.
