Micheller Myrtill: Swinguistique 2012. április 17., Vörös Janka

Pintér Tibor - gitár,
Pintér László - gitár,
Sárkány Sándor - bőgő,
Gálfi Attila - dob

Milyen sanyarú sorsa van szegény francia nyelven éneklést nem szívelő Jankának…

A magyar zenei életet jól jellemzi Micheller Myrtill tagsága az egyszemélyes Itthon Ismert Jazzénekesek páholyába. Ugyan Myrtill abszolút joggal kiérdemelte ezt a címet, úgy gondolom, hogy még legalább tizenöt fősre bővülhetne ez a klub.
Frissen megjelent lemeze francia-angol nyelvű standard-ekkel és sanzonokkal várakozik az eladási listák élére törni. Az egész sok szám és kevés szóló ebben segítséget adhat. A lemez végig kissé bohém, ugyanakkor elegáns is, hiszen Myrtill finom, tiszta hangja felidézi a ’40, ’50, ’60-as évek talpig nőit: Doris Day-t, Judy Garland-ot, az Andraws Sisters-t, Marlene Dietrich-et és (bár szándékosan nem ismerem túl jól a francia sanzonénekesnőket,) Edith Piaf-ot is. A remek zenekar szintén korhű kíséretet nyújt.
Myrtill talán az első (és egyetlen) Magyarországon, aki a „dívaságot” szigorúan tudatosan képviseli és építette föl, nagy népszerűségét (jó éneklésén kívül) ennek köszönheti. Az a klasszikus értelemben vett nőiesség, ami egyébként a nyugat-európai országokban és Amerikában a századfordulótól kezdve létezik és ehhez kiépített ismertség is társul, kulcsa Myrtill sikerének. Ezt valamiért senki nem meri itthon használni, pedig ez az adu ász. A profizmus. Nézzük Marylin Monroe-t, vagy akár Marlene Dietrich-et, valljuk meg őszintén, az éneklés közelében nem jártak, de mégis előadókká váltak. Persze kérdés, hogy kinek mi a célja, vagyis cél-e olyan területen tarolni, melyben nem vagyunk jártasak, vagy inkább a minőségi munka fontos? Ha realisták kívánunk maradni, és már ez a kérdés megfogalmazódik bennünk, szerintem nem választhatunk rosszul. Szóval ez alapján Myrtill ötvözte a bombanőséget az énekesnőséggel.
A lemez kapcsán egyetlen dilemmám akadt, egy ilyen elegáns, finom, nőies éneklést miért kell elrontani a francia nyelv rossz értelembe vett komikumával. Szerintem nem illik Myrtill letisztult, kellemes, kifinomult énekléséhez. Ezért úgy döntöttem, hogy csak az angol nyelvű számokról fogok írni (amiből sajnos nincs sok).
Az első angol nyelvű dal a lemezen a negyedik, a „Why Don’t You Do Right” Peggy Lee-től ismert. Peggy Lee ezt nagyon egyszerűen énekli, nekem kicsit ez az egyszerűség hiányzik Myrtill verziójából, ami egyébként a többi angol nyelvű számban megvan.
A „Them There Eyes” dobszólóval indul, ami finoman visszatér a szólóköröknél is.
Minden koncerten, ahol a zenészek nagylelkűen megengedik szólózni dobos kollégáikat, elkövetkezik egy szolidabb vagy terjedelmesebb dobszóló, mikor is a közönség tagjai kettéválnak, egyik részük diszkréten meglátogatja az illemhelyet, viszont a joviálisan borozgató, jól szituált, már tinédzser korból egy ideje sikeresen kilépett, zenét nem nagyon tanult (, de igény lett volna rá) férfiak az asztalon élik ki egykori rocksztárálmaikat és a stenk hevében kilöttyintik a kimért vörösbort.
Myrtillék koncertjein valószínűleg ez a pont ehhez az állandósulni látszó kultúrprogram-töredékhez. (Ez persze nem a dobszólót, vagy a zenekart jellemzi.)
Myrtill finoman, könnyedén énekli ezt a témát és egy pozanszerű szólóval koronázza. A gitár-bőgő nyolcazás jazzesebbé varázsolja a lemez hangulatát.
A kilencedik szám egy flamenco stílusú, de szerencsémre angol nyelvű dal, Pintér Tibi latinos stílusához kiválóan passzol. A téma-körök számolását abbahagytam egy idő után és westernfilm hangulatom támadt. Elképzeltem Myrtillt szép szőke hullámos hajával szamárháton. Lehet, hogy ez jó klipötlet, ha igen, a számlaszámom: 12345678-89123456-67891234
A „Putting on the Ritz”-et régóta ismerem, és egyébként szeretem is, Myrtill nagyon elegánsan, légiesen énekli. Kiváló time-mal húz. Ez a szám a kedvencem, annyira egyszerű, annyira egyértelmű és elegáns, ami nem tanítható. Itt érzem a legjobban Myrtill rutinját.
Sajnos muszáj megemlítenem a mélypontját a lemeznek. A 11. számot (már a címét sem merem leírni). Egyszerűen nem értem a legjobb indulatommal sem, hogy hogyan kerülhet fel ez a botrányosan röhejes és bugyuta, KISZ táborokat idéző dal 2012-ben egy profi jazzlemezre. Nem méltó a profi Myrtillhez, és nem méltó a profi zenekarhoz sem.  (Jaj, Janka! Maga még nagyon fiatal és úgy veszem észre, tök naiv is! Hát az ilyen nóták, mint az „Itsy Bitsy, Yellow Polka, Dot Bikini” kell az év végi vállalati bulikra, mert a jó pénzes, hájas vezérigazgató úr ezt ismeri! – a szerk.)
Viszont olyan kellemes volt az utána következő számot hallgatni… Gyönyörű angol nyelvű ballada, az „I Love Paris”.
A „Tea for Two” Drew Barrymore legjobb filmjét, a „Két nő - Egy ház” című drámát idézi, kicsit bohókás, de lényegében melankolikus hangulatával.
Ez a lemez –így a végére rájöttem- nem a jazzközönségnek készült, ami érthető, tekintve a kis létszámot és a jobbnál jobb zenészekkel telített piacot. Myrtill Swinguistique koncertjeire azok fognak járni, akik igényesnek érzik magukat, de azt a jazzt, amit a szakma jazznek hív, nehéznek érzik. És koncert után ezt a lemezt megvéve úgy fognak hazatérni, hogy megszállott jazzkedvelők…