Márkus Tibor: Mysterious Tales 2015. június 10., Neumann Balázs
Márkus Tibor - Mysterious Tales (Szerzői kiadás)
Márkus Tibor egy ideje nem jelentkezett szóló lemezzel, s ezt orvosolandó idén májusban dupla lemezes új, 17 kompozícióból álló "Rejtélyes Mesékkel" ajándékoz meg bennünket.
Az első korong koncertfelvétel, a Magyar Jazz Ünnepén készült a Budapest Jazz Club-ban, a második pedig márciusban a sokunk által szeretett Supersize Recording stúdióban. A közel 2 órás lemezről engem ért a megtisztelő feladat lemezajánlót/lemezkritikát írni, megpróbálom rövidre fogni, bár nem könnyű.
A lemez címadó dala az egész kompozíció hangulatához tökéletes címválasztás. A "Mysterious Tales" témája és a harmóniaköre valóban egy mesezene, de nem a megszokott értelemben vett, gyermekeknek szóló, könnyed muzsika. A mesékben olyan sokszor előforduló varázslatot érzem inkább, ahogy a hangszerelésben is folyton váltakoznak az eszközök. Mohai Tamás együtt játssza a témát a lead hangszínnel, a két hangszer unisonojában, a hangszínek különbsége által már érezhető a rejtélyes atmoszféra, amelyet a későbbi keyboard lead szóló és Mohai kifejező gitárjátéka csak erősít. A dobszóló alatti arrange sűrűsége fokozza a feszültséget, és a tömör, moduláló téma szinte "átfolyik" a lemez következő kompozíciójába, a "Some of Each Days"-be. A második dal a zongora ostinatoja után in medias res elindít egy ének-szaxofon téma duettet, s a harsona ellenszólamai trióként teszik teljessé azt. Nagyon szépen építkezik a téma a hangszerelés fejlődésével és Zana Zoltán szaxofonos "filljeivel", amiből az első improvizáció kibontakozik. Márkus itt is, ahogy az első kompozícióban a pad hangszín olykor-olykor előbukkanó meleg hangzásával ad egy különleges atmoszférát. A nem könnyű harmóniakörre csupa kifejező improvizáció váltja egymást. A vége téma után nagyon érdekes és ízléses zenei beszélgetést hallunk Kovács Linda, Zana Zoltán, Mohai Tamás és Márkus Tibor között, ahogy végül "elfogynak" a hangszerek.
A "Game of Chance" poliritmikája valóban egy játék a zenei idővel, a ritmikával és a metrikával. Azt gondoltam, a második dal meghallgatása után, hogy nem lesz a lemezen attól bonyolultabb harmóniakörű dal, de szakmai körökben is "bitangnak" nevezhető a harmóniaváz. Itt kiemelném az első szóló alatti zongorakíséret kapcsolatát Zana EWI improvizációjával, a folytonosan mozgó zongorakíséret teszi teljessé a szaxofonszintetizátor szólóját. A zongoraszóló tempó feletti játéka csak erősíti a ritmikai fordulatok erejét, egyszerre több idősíkban repülünk.
Nagyon érdekes a darab végén hallható fúvós és zongora befejezés modulációkkal teli átvezetése a "Meeting Chick" című dalba. A darab ízlésesen és hitelesen mutatja meg Márkus Tibor és Chick Corea zenei kapcsolatát, hiszen a két szerző egy-egy témája szólal meg a darabban. Csuhaj Barna Tibor bőgő improvizációjában a szokásos lendületet hallhatjuk. Kovács Tamás harsonajátéka is figyelemre méltó, ezen a hangszeren jazz-t ilyen pregnánsan kevesen játszanak ebben az országban. A fiatal generációból Vörös Attila is lendületesen fogalmazza meg zenei gondolatait a dalról, frappánsan kötve össze utolsó motívumát a fúvós arrange-zsal záródó szólójának, amelyet a szerző gondolatai folytatnak. A rubato-fúvós téma szép keretet ad a kompozíciónak.
A következő, "Gently" című kompozíció ékköve, Kovács Linda hangjának határozottan, mégis gyengéden megformált témája. Zana Zoltántól tenorszaxofon szólójában ismét a tőle megszokott világszínvonalat kapjuk, gyönyörűen adja át a szót a szerzőnek, aki, dallamaival lágyan viszi a hallgatót újra a téma felé. A dal szépsége a témában már megmutatkozik, nincs "túlgondolva" a szerkezet, a két szólista dallamait a téma kerete valóban "gyengéden" öleli körül.
A "Mr. W.M." című darabban Zana Zoltán játékát nem tudom méltóképpen felmagasztalni, szólója hiteles lenyomata Wynton Marsalis-szal való zenei kapcsolatának. Zana mégsem "Wyntonosan" akar játszani, hanem hangszerével "elmeséli", hogy mit érez minden tenoros egyik (trombitás) példaképének játékáról, miközben a kompozícióra is reflektál. A szerző zongoraszólójának eszközei emlékeztetnek Calderazzo játékára, nem véletlenül, a sűrű ritmikákkal teli improvizációban igazán jó helyeken váltakozik a tempó feletti játék és a drive. Jeszenszky György azon kevés dobosok egyike, akinek a játékából itt is kiderül, hogy a dobon bizony lehet dallamokat játszani, igazán muzsikálni.
"Shadow Dance", az első korong záró darabja, nem is lehetne jobb szövegírót találni a groove-os lüktetésű témához, mint a gitáros-énekes-szövegíró, Lamm Dávid. Ebben a dalban Kovács Linda szépen építkező szólója kiforrott, rutinos muzsikusról tesz tanúbizonyságot. Virtuóz, de virtuozitása nem a hangok mennyiségében, vagy sebességében jelentkezik - ahogy azt sokan gondolják jónak -, hanem a biztos intonáció és a dallamok egymáshoz való kapcsolatának mestere. Nagyon jó ízléssel érzi az arányokat, improvizációját elhallgattam volna még egynehány "körön" keresztül, de ő pontosan érzi a dalban elhangzó szólók mennyiségének arányát, és úgy mond le a hosszú "rázás" adta szépségekről, hogy közben szólójának belső arányaiban egésznek, és elegendőnek érzem azt. A frappánsan "megkísért" pozanszóló is hasonlóképpen kerek. Mohai Tamás kezdetben "bluesy" hangulatban indul el, de játékában könnyedén repül a "Mohais" jazz világba.
A második koronggal egy olyan utazásra hív bennünket a szerző-hangszerelő, amiben fülembe cseng a tőle oly sokszor hallott mondat, amit óráin, könyveiben, de még ezen a lemezborítón is olvashatunk: "A zene egy és megbonthatatlan!"
Való igaz, a második lemez stilárisan igazán nem kategorizálható. Míg az első lemez könnyen felismerhető, "Márkusos" jazz kompozíciókat tartalmaz, a második lemezen a szerző sokoldalú, a "ZENÉT" szerető és művelő művészének ars poeticaját mintegy összegezve halljuk.
A „Fool's Gold” gyönyörű fúvós és vonós hangszerelésével egy reménysugár csillant fel, talán a Free Style Chamber Orchestra visszatér közénk? A dalban hallható Nagy János bravúros zongorázása, és Zsemlye Sándor szaxofonszólója, amit külön öröm volt hallani. Nagyon szép gesztus Márkus Tibortól, hogy szerzői lemezén a nagyszerű zeneszerző, hangszerelő, zongoraművészt is meghívta.
A „Depressions” című kompozíció kihagyhatatlan szegmense a lemeznek. Egyfelől azért, mert az majdnem az egyetlen szóló-zongoradarab a lemezen, másfelől igen mélyen betekinteni enged a szerző lelkének harcaiba.
A „Depressions” mély, forrongó befejezése után a „Blues for Jesy” könnyed, mosolygós blues jam-re invitál, s máris zuhanunk a „Mirrors” című kompozíció modern témájába. Up tempó swing, Zana Zoltán bámulatos soundjával, és dallamaival. Borbély Mihály játékáról csak szuperlatívuszokban tudok szólni, érzékenyen veszi át Zana utolsó motívumának ritmikáját, s egy modern, megint csak reflekciókkal teli kíséret ágyaz meg a második tenorszólónak. A zongoraszóló szabad improvizációjának végén egy rövid kollektív improvizációs részt hallhatunk, ami szintén egyedi a lemez dalai között. A két szaxofon csak egy pillanatra lép be a beszélgetésbe, majd újra egyedül hagyja a szerzőt, aki már át is adja a szót a bőgős Csuhaj Barna Tibornak, hogy az ő szabad improvizációja adhasson keretet a szólórészeknek, és vezesse a darabot a téma felé.
„Szóljon a rock!” - olvashattam a borítón a címet, s mintha egy másik zenekar, egy másik zeneszerző korongját hallgatnám, Márkus Tibor megtáncoltat bennünket. Amit eddig hallottam a lemezről, az is a szerző színes zenei egyéniségéről tett tanúbizonyságot, de ennél a dalnál megállt a levegő. Szebényi Dániel és Eszes Viktória ének duettje magyarul szól, a Bartók konzi énekeseinek vokálozása közepette. Gotthárd Mihály gitárjátékában Stevie Ray Vaughan és Mike Stern hatását is érzem, fűszerezve egyedi játékával.
Ahogy alakul át a lemezen hallható dalok stiláris formája dalról-dalra, úgy érezni az átalakulást a „Metamorphosis” című darab hangszereinek építkezésével. Az ostinato keyboard-ra az oboa hangszíntől a whistle-lead-ig a szinti-vonós hangszínen át reflektál az arpeggiator-ral beszélgető csillogós "Pad" hangszín, teljes sebességgel "űrutazunk".
Egy pillanatra sem ál meg a "metamorfózis", hiszen Pál Gábor groove-jaira ülve jön a következő modern téma, „The Dog's Dinner” címmel. Basszus slap-szóló, scratch-es, elektromos dob alapra, majd kisvártatva egy rap betét Csinta Áron jóvoltából. Gotthárd Mihály a zenészek által "nem létező sound"-nak nevezett hangszínen improvizál, s ezt a szerző lead-szólója követi, hogy majd együtt játsszák a már megkomponált vége témát, amit megint csak egy kollektív, digitális improvizáció fejez be.
A „New Minimal” című másik szólódarab ritmikái Steve Reich gondolataira emlékeztetnek, míg a „Blues Paradoxon” egy tényleges paradoxon a lemezen, hiszen kezdetben még egy 12 ütemes digitális, keyboard blues-nak hisszük, de a domináns fokon megfeleződik a harmóniák hosszúsága, így csak 10 ütemet hallunk.
A lemez búcsúzó darabja, a „Farewell” egy gyöngyszem, hirtelen visszacsöppenünk a merengő harmóniák világába, gyönyörűen hangszerelt kórussal, változatosan moduláló, csodaszép témával.
Szeretettel ajánlom ezt a dupla korongot mindenkinek, aki már ismeri Márkus Tibor világát, hiszen sok meglepetést tartogatnak a lemezek, de azoknak is, akik szeretnének elutazni a "rejtélyes mesék" világába.
