Lakatos Tóni (Tony Lakatos): Standard Time 2015. február 15., Vidákovich Izsák
Tony Lakatos - Standard Time (Skip Records)
(Tony Lakatos – tenor- és szopránszaxofon; Jim McNeely - zongora; Jay Anderson - nagybőgő; Adam Nussbaum - dobok)
Mint ahogyan az a címből is kiderül, ezen a 2014. január 31-én megjelent albumon (2014 februárjában ezt a CD-t „A hónap jazzlemeze”-ként jelölte a német szaksajtó! – A szerk.) kizárólag jazz standardeket hallhatunk. Ez az örökzöld-csokor remekül össze van állítva, a standard világ különböző szerzőitől hallhatunk swinget, balladát, páratlant. A hangzást színesíti, hogy Tony Lakatos szopránszaxofonon is játszik.
Jó érzés ”szaxofonosként megfigyelnem”, ahogyan ezeket a már sokszor eljátszott standardeket, a hagyományokat őrizve eljátssza, viszont szaxofon hangjában és stílusában ezek az ismert dallamok újjászületnek, és továbbra is izgalmasak maradnak.
Habár főhősünk magas technikai tudása nem egyszer megjelenik az egyes felvételeken, mégis ami leginkább szembetűnik az a ”relax”, ami végig kíséri a lemezen hallható összes számot legyen az gyors, vagy lassú. Ez a nyugodtság, ami mindig is nagyon jellemző volt Tony játékára, magával ragadja a hallgatót. Számomra Tony Lakatos egyénisége a time-játékában és csodálatos melódiáiban mutatkozik meg igazán. Nem csak az érintett meg, hogy milyen hangokat, vagy újdonságokat játszik (hiszen szinte ugyanazokat a hangokat játssza, mint amit bárki más hozzáértő játszana, elméletileg semmi újdonságot nem is játszik), hanem az, ahogyan a feelingekkel játszik. Fantasztikus például, ahogyan az egyes tempókban „mögé játszik” a tempónak, a ”relax” érzést még inkább megerősítve ezzel.
Ennek a kellemes feeling-nek a másik titka az a fergeteges hang, ahogyan megszólaltatja hangszerét. Sound-ján és játékán erősen érezhető Sonny Rollins és talán John Coltrane hatása.
Az egyes témákat úgy adja elő, mintha csak énekelné őket, szólóiban pedig az egyes gondolatok remekül el vannak választva szünetekkel, melynek köszönhetően játéka csak úgy lélegzik, sőt inkább ”lélekzik”.
Ha már a feelingről és time-ról szó esett, meg kell említsem a nagyszerű ritmus szekciót is, hiszen ebben annak is nagyon nagy szerepe van. Együtt-játékuk meghatározza a lemez csodás hangását.
Remek választás volt Adam Nussbaum-ot, a ma élő dobosok egyik gyöngyszemét hívni erre a felvételre. Bőven volt alkalma Tony-nak felfedeznie őt, hisz nem egyszer játszottak együtt azelőtt.
Jim McNeely zongoristáról tudni kell, hogy ő pedig eleve együtt játszik Tony-val a HR- Bigband-ben (Hessischer Rundfunk Bigband) Frankfurtban. Fantasztikus szólói remekül kapcsolódnak Tony szólóihoz, és a relax az ő játékán is különösen érezhető (az egyik szólista úgymond hatással van a másikra).
Jay Anderson kezében remekül szól a bőgő, őróla meg kell említsem, hogy játszott a Woody Herman zenekarban is 1978-tól.
Mint már említettem ez az album eléggé hagyományokhoz hű, viszont mégis megvan benne a modernség, semmiképp sem mondható elcsépeltnek és sokszínűsége éppen abban is rejlik, hogy mai modern zenészek veszik elő ezeket a „régebbi dolgokat”.
A lemezt kifejezetten ajánlom minden szaxofonos számára, de ajánlom minden jazzkedvelőnek is.
