Kozma Orsi Quartet: Embrace 2011. április 30., Gregorits János
Szép éneklés, elsőosztályú kisérettel, jó kompozíciókkal és arrangement-ekkel, röviden összefoglalva ez az „Embrace”. Kozma Orsi ártatlan hangját az alvajáró biztonságával veti be, előadásmódja mindig igazodik a számok karakteréhez. Nem kellett sokáig időznöm hangemlékeim között, hogy rájöjjek, kire is emlékeztet: Bonnie Herman-re a „Singers Unlimited”-ből, aminél jobb vokálegyüttest mind a mai napig nem tudtak kiállítani. (Joggal vélhetem tehát, hogy Bonnie Herman nem egy rossz referencia. További érdekes párhuzam, hogy Kozma Orsi is vokálegyüttesből jött.) Az album 10 dalából ötöt Hárs Viktor komponált, hármat pedig Cseke Gábor, Hárssal közösen. Ebből a szempontból az „Embrace”-t akár szerzői albumnak is tekinthetjük, mert több mint háromnegyedét, azaz nyolc számot, Hárs és Cseke írtak. Ahogy már kezdetben is említettem volt, ezek mind jó darabok, modern, merész váltásokkal teli harmonizálással, mind a két szerzőnek nagy játékteret biztosítva hangszeres szólóik számára. Helyenként azonban nem tudtam elnyomni magamban a gyanút, hogy talán nem is a dallam, hanem a harmóniai struktúra készülhetett előbb, aztán erre a vázra szabták a kabátot - utólag. Sokhelyütt – lehet, hogy éppen ezért – a melódia olyan ugrásokkal él, hogy azok kemény feladat elé állítják az énekest. Kozma Orsit dicséri, hogy ezeket mind abszolválta anélkül, hogy a léc rezgett volna. Ami a hangszeres teljesítményeket illeti, a két legfontosabb szereplőnek Cseke Gábort és Hárs Viktort tartom. Előbbi szólaltatta meg a billentyűs hangszereket, mindig korszerűen és biztonsággal. Szívesebben hallgattam volna Csekét végig akusztikus zongorán játszani, mert véleményem szerint képességei ezen a hangszeren jutottak volna leginkább érvényre, de elfogadom, hogy a matéria jellege miatt itt másra volt szükség. Hárs Viktor kitűnően megírt basszus-szólamot játszott el – kitűnően. (Gondolom, hogy ezt úgy is ő kreálta, saját magának!) Úgy kísérete, mind szólói kiemelkedőek voltak. Pusztai Csaba a doboknál korrekt módon megtette mindazt, amit kellett. Három számban Tony Lakatost hallhattuk vendégként, aki rutinosan csillantotta meg nagy tudásának egy kis részét, hiszen a szólóira kiszabott hely és idő csak ennyit engedett. Legjobb teljesítményét az utolsó számban nyújtotta, ahol amúgy a legkisebb hely jutott neki. Itt tenorszaxofonon játszott, amiben a legerősebb és ebben a számban fújta a legjobb kórust is. (Mielőtt valaki a „Wiener Sängerknaben”-re, vagy más, kevésbé híres kórusra gondolna, ideje a nyájas olvasóknak megtanulni, hogy a „kórus”, - angolul: „chorus”- magát az improvizációs periódust jelenti.) Még csak annyit, hogy szívem szerint az album csúcspontja a „Genre Paintings” című Cseke/Hárs szerzemény. Itt a remek harmóniai fordulatokhoz zökkenésmentesen illeszkedett a melódia is, az előadás is.
