Kéknyúl Hammond Band: The Wind Plays Me 2014. április 25., Berdisz Tamás
Kéknyúl Hammond Band – The Wind Plays Me
A türelmesebb jazz-olvasó már megszokhatta, hogy szinte mindegyik, Maloschik Robi Bácsi által (felelőtlenül) rámbízott lemezkritikát megtűzdelek némi személyes élménnyel. Ebbe most így belegondolva olybá tűnhet a dolog, mintha egy kivénhedt jazz zenész írná a visszaemlékezéseit a hintaszék-kockás pléd-kandalló-vörösbor quartet jótékony támogatása mellett...(azért még nekem is vannak terveim, de erről majd egy másik fórumon..)
Tehát: Andrew Hefler (Andy) énekes-színész-reklám arc. Több mint 10 éve egy főkent fiatal amerikai színészekből álló zenekarba sikerült belecsöppennem, ahol Andy volt az egyik énekes. Mindig mosolygós, kedves forma, aki bizony nagyon jó ízzel énekelt. Aki rengeteg, számomra akkor még ismeretlen zenével ajándékozott meg. Régi amerikai funky, soul zenéket hallgattunk, amelyek az akkori majdnem funky-szűz fülemnek furcsán szóltak, hiszen már akkor is vagy 30 éves zenék voltak. Stevie Wonder, Sly and The Family Stone, hogy csak a hirtelen eszembe jutó neveket soroljam. Sokat beszélgettünk a zenéről, hogy látja-hallja egy amerikai a saját zenéjüket és a mi általunk játszott zenét. Sok tanulságos mondat elhangzott, amelyek visszagondolva akkor nem kaptak olyan nagy fontosságot, de mára sok minden megérett, letisztult és másképp értékelnénk.
Tempókról, érzetekről beszélgettünk, mikor-mitől jó egy dal tempója, érzete. Azt mondta, nem merünk itthon lassú, nyugodt tempókat venni, pedig ezeknek a zenéknek lételeme a nyugalom. Megkérdeztem botor módon, mi a fenét szeretnek az amerikaiak a Rolling Stones-ban, amikor én kb. 5x futottam neki, hogy megismerjem, megértsem, megkedveljem, de mindannyiszor kudarcot vallottam a dologban. Erre csak annyit válaszolt: " tudod, van benne valami húzás, valami groove, valami érzet..." Ő sem tudta megfogalmazni, de egyetlen egyszer volt alkalmam úgy a R.S.-t hallgatni egy autóban, rémületes hangcuccon, hogy magával ragadott a zenéjük egyszerűsége, és "húzása". Valami megfogalmazhatatlant sikerült megértenem, és azóta ez a dolog rendben is van. Ma már látom-hallom sok zenét ismerve, mire gondolt Andy a tempókkal, a Rolling Stones-szal, az Ő zenéjükkel kapcsolatban.
Andy ezt az érzetet hozta magával, kódolva van, mi pedig próbaljuk megismerni ezt a titkot.
Jól énekel. Nagyon. Energikus, laza, olyan "amerikai". Khm.....
Nos, számomra a Kéknyúl lemeze ezt az emléket idézi minden dalával, minden hangjával.
Olyan, mint egy időutazás. A lemezt berakva az első meglepetés a hangzás: telt, puha, mélyekben gazdag megszólalás, a "retro" nyomait kétségtelenül jól visszaadva, kicsit magas-szegény hangszín. Mondom, időutazás, sound OK!
Mind a felvétel készítőjét, mind a keverésben résztvevőket gratuláció illeti! Szépen, hűen szóló hangszerek. Engedtessék meg, hogy a szívemhez legközelebb eső instrumenttel kezdjem: a dobsoundtól végem van. Amilyen Badics Márk dobja, pont olyan a hangja! Végre. Nem kell kitalálni a hangszínt, mert azt a dob gyártója és a játékos is pontosan tudja. Hagyni kell, hogy úgy szólaljon meg, 1970-es soundon (9. Track intro...) Sikerült! A dobolás pedig ezzel párhuzamosan remek. Ízes, stílusos, alázatos. Örömmel hallgattam, nem tudtam belekötni.
A másik kedvenc, a Hammond. Apukám Hammondján "nőttem fel", no meg Jimmy Smith és Rhoda Scott játékán. Amikor másodszor kellett a Jazztanszakra járnom, Premecz Matyi (bocsánat, Mátyás..) is abban az időben tanult ott. Emlékszem, akkori nagyon kedves tanárunk, később barátom, zenesztársam, Regős István volt Matyi zenekari gyakorlat tanára. Matyi mindig egy piros színű mini Nord szintivel jött órára és már akkor is "ügyesen orgonázgatott". Regős Pista mondta egyszer egy órajuk után: " kár, hogy utálom a Hammondot, olyan jól játszik ez a gyerek". Szerintem hihetünk Pistának, Matyi bizony nagyon jól használja a Hammond orgonát. Én Orszáczky Jackie A 38-as koncertjén hallottam először "rendesen" játszani, és bizony rajta ragadtam a TV-n. Azóta is figyelemmel kísérem játékát, mert bár neki még nem hozakodtam elő tervemmel, de nagyon szívesen játszanék úgy, hogy ő meg Hammondozik. Ezt veheti fenyegetésnek!
Szóval, orgona ötös, mind hangzásban, akár szóló, vagy kíséret tekintetében.
A fúvósok aránya tetszik. Érthető és végre nem vékonyka hangszínen megszólaló fúvós szekció. Tagjai külön-külön is remek hangszeres szólisták, és együtt is nagyon szép, homogén hangzást produkálnak, "rendes fúvós kórus"-ként szólnak, szinte mindegyikükhöz volt már szerencsém a színpadon.
Puskás Csaba (Pusi) - trombita, Jász András - altszaxofon, Ávéd János - tenorszaxofon, Bognár Attila - harsona.
A gitározás. Régen hallottam ennyire alázatos, mégis folyton a zenében jelen levő gitározást!
Jó hangszínek, jó groove-ok. Ha úgy tetszik, semmi különös és ettől nagyon jó. Mindig a helyen van a kellő zenei szituációban. Az úriember neve: Csókás Zsolt, jegyezzük meg!
A vendég szólista-énekesek: "Big" John Whitfield (8. Track), Papp Szabolcs (11. Track).
A hangszín, a frazeálás, mindketten nagyon jó partnerek voltak az időutazásban. Papp Szabolcs dalát többször is visszatekertem, hogy bizony, ez az angolul éneklés de milyen nagyon rendben van!
A percussion. Ha rossz, zavar, ha jó, észre sem veszem, hogy itt van. Bizony, keresgetnem kellett a jelenlétüket, és nem a keverés "jóvoltából", hanem mert annyira sikerült beleolvadniuk a zenébe, hogy csak na! Gábor Andor "Ufo" és Oláh Antal "Zsömi".
Összességében még annyit, hogy természetesen ez a zene NEM jazz, tehát az ortodox jazz hallgatók nem fognak kifordult szemükfehérjével felfelé tekintgetve áradozni a nehezebbnél közönségbarátságtalanabb témákról, szólókról, de sebaj!
Ez a CD a húzós, "dögös", igényes, ízig-vérig amerikai soul-funky zene kedvelőinek szól, Ike és Tina Turner, James Brown, Blood Sweat and Tears, Sly and The Family Stone kedvelőknek, és mindenkinek, aki hátradőlne otthon egy pohár borral a kezében, lábával közben persze dobogva a ritmust...
(Lemezbemutató koncert most szombaton (április 26.) az Akváriumban!)
