Kárpáti Dódi: Tak-Tak 2016. május 05., Horváth László
Kárpáti Dódi – Tak-Tak (Szerzői kiadás)
Kárpáti József Dódi igazi multitálentum. Festőként, grafikusként, pedagógusként és trombitásként is bizonyította rátermettségét élete során, ezúttal az utóbbiból kapunk egy kis ízelítőt a „Tak-Tak” című albumából.
Dódi a jazz mellett a könnyűzenében is jártas, a Quimby zenekar trombitásaként ismerős lehet a populárisabb műfajok kedvelőinek is. Ezúttal azonban elég messzire evezett a könnyűzenétől, amikor kiváló zenésztársak közreműködésével kiadták ezt a lemezt. Dódi mellett olyan nevek szerepelnek a borítón, mint Kőszegi Imre (dob), Vasvári Pál (basszusgitár), Vasvári Márton (billentyűk és ütőhangszerek), valamint Szaniszló Richárd (MalletKAT – ezt megmondom őszintén, nem tudom, van-e magyar neve, ez egy MIDI alapú, talán leginkább a marimbához hasonlítható hangszer).
A lemez nyitódala, a „Wonderland” lágyan kezd, hangulatos kísérettel, majd a billentyűk, a basszus és a dob mellé belép a trombita is, és egyre jobban építkezik a progresszív jazz irányába. Gyakorlatilag egy majd’ 9 perces dalon belül felépítik a lemez koncepcióját, amit aztán tovább is vezetnek a többi dalban is, így aztán alighanem lehet konceptalbumról is beszélni (ami bár jazzben sem ritka, de azért alapvetően a rockzene és a progrock fő „védjegye”). A szólók rapszodikusan követik egymást, a különböző elvontabb betétekkel együtt, és lehet, hogy századik hallgatásra találnék benne struktúrát, de így nem könnyű. A progresszív jazz tehát egy jó adag free-jazz ízesítést is kap, amit Dódi beszéde is tovább erősít (amit aligha lehet éneknek nevezni, a lemezen is „spoken word” szerepel). Mindeközben a zenei kreativitás és a hangszeres tudás továbbra is ott van mögöttük, nem véletlenül gyűjtött maga köré ilyen zenészeket. Érdekes kontrasztot ad a dob és a billentyű alapvető visszafogottsága, és például a trombita teljes szabadsága és szárnyalása, mintha két teljesen külön világ építkezne egymásra. A negyedik dal, ami a „Méltatlan gyerekek II.” címet viseli, már inkább az avantgarde irány felé tendál, a zeneiséget teljesen az alapokra redukálja, és szinte csak hangulatot igyekszik átadni Dódi visszhangzó elbeszélésével, és az ütőhangszerek rapszodikus megszólalásával. Az ötödik, lezáró szám, a „Stilo II.” pedig egyfajta keretes szerkezetet adva az egész lemeznek, a legelső dalra hasonlít hangulatában, és felépítésében. Ismét mintha több darabból lenne összegyúrva, több különböző kisebb egységet vonultat fel, amelyben ugyanúgy megjelennek enyhén blues-os beütésű részek, mint a pszichedelikus szabad jazz.
A lemez nagyon távol áll a könnyen befogadható, populáris kategóriától, épp ezért kezdő jazz hallgatóknak nem igazán ajánlom, de ez nyilván nem is nekik készült (hacsak nem az elvont progresszív rock felől akarják megközelíteni a jazz műfaját). Engem személy szerint kicsit emlékeztet a hangulata a tavaly nyári, VeszprémFest-es Jack DeJohnette koncertre, ahol a közönség egy részén szintén érződött, hogy nem igazán tudták, mire váltottak jegyet, és aztán nem volt olyan „könnyű” és szórakoztató, mint remélték, de vájt fülű társaiknak, ennek ellenére is nagy élményt nyújtott. Itt is ezt érzem, hogy aki alapvetően tudja értékelni ezt a lemezt, és ezt a stílust, az biztosan megtalálja benne a szépséget, mert műfaján belül érződik, hogy egy meglehetősen jó lemezről van szó. A többiek, akik nem annyira nyitottak erre az irányzatra, ők meg próbáljanak arra koncentrálni, hogy remek zenészek játszanak, és a hangszeres tudás elnyűhetetlenül ott van a játékukban.
A legjobb dal számomra (bár konceptalbum esetében a szokásosnál is nehezebb ilyet kiválasztani) továbbra is az első, mert szépen felvezeti a lemezt, és szép íve van egy számon belül is.
