Grencsó István: Ajtótól kapuig 2019. június 21., Németh Zsolt
Grencsó Poetry Collective - Ajtótól kapuig (Adyton + Hunnia)
Zeneköltészet - költészetzene
Grencsó István elsősorban zenészként, komponistaként szerzett magának hírnevet. Az alkotó művészek azon kasztjába tartozik azonban, aki multi-instrumentalistaként igyekszik kifejezni gondolatait. És nem csupán fúvósként multi-instrumentalista, olyan hatást keltve, mintha mindig az lenne az igazi hangszere, amin éppen játszik, legyen az alt-, tenor-, vagy szopránszaxofon, klarinét, basszusklarinét, vagy fuvola. Szívesen fordul más eszközökhöz is: korábban fotózott - megjelent egy szép albuma Kőszeg kilincseiről (Kilincsek könyve, BKL Kiadó, Szombathely) - részt vett filmek készítésében, néha a koncertjeiről készült felvételeket CD-re másolva míves, kézzel rajzolt – festett egyedi borítókba bújtatja, ezzel lepi meg barátait. A rendíthetetlen vágy arra, hogy kifejezzen, mások számára is hozzáférhetővé tegyen valamit a belső világából. És végül is ez az eredeti művész megkülönböztető ismérve: vannak észlelései, gondolatai a belső és külső világról, amikkel újat tud mondani, és a mondandóját alkalmas formába képes önteni. Fogalmat alkot. Megnevez. Szavakon innen és szavakon túl.
Grencsóról alapvetően a zenére, a szavakon túli tartományra asszociálhatunk, de kiderült, belépett a szavakon inneni világba is, és az évek során egyre gyarapodtak versei. Terméséből összeállított egy magánkiadásban megjelent kis kötetet is. (Hunyó parazsak csupán. 2013-2016.) Ebből azonban felfeslett a zenéje és a versei közötti kapcsolat is, így vált nyilvánvalóvá, hogy a versek címei, egyes verssorok korábban felbukkantak már a lemezein számok címeiként. Az összefüggés, hogy ugyanaz a belső világ munkál a zenék és a versek mögött, még erősebbé vált azzal, hogy új lemezén összefonódik a két forma, bár egyelőre hagyjuk nyitva a kérdést, hogy a versek kapnak zenei, vagy a zenék szöveges támogatást.
A Grencsó pályáját figyelmesen követőkben talán felmerül a gyanú, hogy ez nem teljesen előzmények nélküli, hiszen 2004-2006 között felvett már anyagokat az AMA (A Másik Arc) névre keresztelt zenekarával. Ezen Grencsó gitározik és énekel, ő jegyzi a szövegeket és a zenéket, Hock Ernő dobol (!), G. Szabó Hunor basszusgitározik (!), közreműködik még Szilárd Zoltán orgonán és Hans van Vliet harsonán. Hamisítatlan alternatív rockot játszanak, néhány akkordra épülő zenével, és a Grencsóra oly jellemző fanyar, ironikus szövegekkel. Egy bolondozós kitérő az amúgy rendkívüli következetességgel járt úton. Az „Ajtótól kapuig” CD-n azonban valami teljesen mást hallhatunk.
A megzenésített versek előadása széles csapás, sokan járnak rajta, születtek emlékezetes, időtálló és silány produkciók is a műfajban. Abban nincs igazán semmi meglepő, hogy Grencsó új lemezét nem lehet besuszterolni közéjük. Őt soha nem izgatta az, amit mások már megcsináltak, vagy meg tudnak csinálni, mindig az eredetit, az újat, az egyedit keresi. Most is valami ilyennel állt elő. Vállalkozásához kiváló társakat nyert meg: az ikonikus bőgőst, Benkő Róbertet, és két olyan kitűnő fiatalabb muzsikust, akikkel gyakran zenélt együtt az elmúlt években, Heidrich Roland gitárost és az elektronikát és effekteket kezelő Bolcsó Bálintot. Ez egy olyan kvartett, ahol a tagok szemrebbenésekből, vagy akár azok nélkül is értik egymást. Ők hívják tehát életre a zenét, a verseket pedig Szalontay Tünde színésznő szólaltatja meg. Szóval nem énekesnő, hanem színésznő, vagyis nem dalokká transzformálódnak a szövegek, hanem szövegként hangzanak el. Ennyit rögzíthetünk előre: nem-ritmikus alapon szerveződő zene (hiszen nincs dobos a zenekarban) és versmondás csúszik egymásra. A zene szövődik a szöveg köré, vagy a szöveg fonódik bele új színként a zenei szövetbe? Leginkább mindkettő, egyszerre, párhuzamosan és egymásra tekintettel. Miközben – és itt foghat gyanút az ember, hogy a szokásosnál összetettebb konstrukcióval van dolga – a szöveget lekeverve a zene önállóan is abszolút megállna, de ugyanezt elmondhatjuk a szöveg előadására is, zene nélkül sem roskadna össze, előadás lenne úgy is. Ugyanakkor egy pillanatig sem akarom azt állítani, hogy feleslegesek lennének egymás számára. Ezt a végső soron figyelemre méltó módon rafinált megoldást, az egymástól látszólag függetlenül haladó zene és szöveg összesodrását az tette lehetővé ebben a minőségben, hogy egy forrásból, Grencsó belső világából fakadnak. Összetartozásukat, egymásra reflektálásukat nem olyan triviális eszközök teremtik meg, mint a szótagok, szavak ritmusát lekövető tram-pap-pam trilla-lil jellegű, a hangsúlyos szótagoknál jól megnyomott ütemek, a kapcsolatuk ennél sokkal mélyebb, és ennek a felszínre hozása volt az igazi kihívás a zenészek és Szalontay Tünde közötti interakció során. Ezt bámulatosan oldották meg, és nem hasaltak el azon az extra akadályon sem, hogy a zenék java része nem előre megkomponált darab volt, hanem spontánul született a felvétel során. (Igaz, a stúdiómunka előtt néhány élő fellépésen volt módjuk kísérletezni.)
Az első, egyúttal címadó szerzeményen (Ajtótól kapuig) a szöveget Grencsó mindössze néhány zongorahanggal kíséri. A következő három vers alatt (Csak; Az építményeken túl; Illatozva) a zene folyamatos, az elektronika halk, fémes zörejeire épül, itt-ott akusztikus gitár és bőgő hangokkal kiegészülve, majd a harmadikban lágy fuvola szólammal gazdagodva, lebegős aurát festve a szöveg köré. A Csipkebokor című számnál változik a zene, Heidrich Roland torzított, reszelős elektromos gitárhangjai és Grencsó távolabb, háttérben szóló trombitája adják meg a karakterét. A Még sohasem láttalak szép sorait minimalista gitárhangok kísérik, néha egy bőgő pendüléssel, elektronikus effekttel társulva, és valami hasonló szól egy kicsit sűrűbben és intenzívebben a Sírunk alatt is. A Titkon-hoz mintha már nem is lenne kíséret, és az is alig hallatszik; némi búgás, kitartott mély bőgő hang, trombita foszlány. Az elandalodásba belecsap a Mindent egybevetve, ami zaklatott és zaklató gitárral indul és Szalontay Tünde sikításáig és valamennyi hangszer free jellegű kitöréséig emelkedik. A Várakozom című verset egy szál zörgős akusztikus gitár kíséri. Grencsó kedveli Bob Dylan-t, ezért kaphatott helyet a lemezen az a szöveg, amelynek egy változatát már az AMA is előadta (Hogy is fú a szél – üzenet Bob Dylan-nek). A Maradni csendben verssel Szalontay Tünde egyedül marad, és bizony van húzása, ahogyan előadja a szöveget. Erősen pszichedelikus hatású zene jön létre abból, ahogyan az egyik hangszer – jobbára a gitár – tépi, töri a hangokat, míg a másik – az elektronika – nyújtja, lebegteti, a bőgő meg arról gondoskodik, hogy valahol a gyomor táján is remegjen, ez emeli a V alakban sorait. Az Egy csipet só meglepetésként bluesos lüktetésű kíséretet kapott, de ez a pici könnyedség talán csak ahhoz kellett, hogy felkészülhessünk a Már jó ideje dráma-sűrítményére. Az azonosítatlan, ismeretlenből várt fenyegetés, a mindennapi élet kereteinek széthullásából fakadó bizonytalanság, félelem. A kiszolgáltatottság. Szikár, a lélekbe és a tudatba markoló látomás, amit a zene még hátborzongatóbbá tesz, de ugyanakkor az is benne van, már ennek sincs tétje, a veszteséget senki nem tartja számon. Befejezésül a Hamu sincs és nincs salak szép kis gyöngyszeme, amit az tesz különlegessé, hogy a számok többségében amúgy nem játszó Grencsó alig hallható klarinétja kíséri a szöveget.
A hallgatók számára a lemezen az egyik felfedezést feltétlenül Heidrich Roland végtelenül finom gitárjátéka jelentheti. Karcos és ugyanakkor mégis lágy, torzított effektjei nagyban járulnak hozzá a lemez atmoszférájához. Stílusa Josef van Wissem és Jim Jarmusch közös lemezeinek soundjára emlékeztet, élmény hallgatni. De ugyanígy csak elismeréssel lehet szólni Bolcsó Bálintról és Benkő Róbertről, akik nagy érzékenységgel gazdagították a zene megragadó finomságú szövetét. Az elektronika körüllengi a gitárt, a bőgő pedig a megfelelő súlypontokon a mély hangokkal jelöli ki a zene által átfogott terjedelmet, tartományt. Grencsó István bár meglepően keveset játszik, kisugárzása végig intenzív, puszta jelenlétével inspirálja, vezeti társait a vizionált zenei szövet megteremtésében. Szalontay Tünde érezhetően alaposan bedolgozta magát a versek hangulatába, világába, azokat nem csupán „elszavalja”, hanem sok regiszteren játszva életre kelti.
A lemeznek van egy erős, egységes hangulatú világa. Mondhatnánk melankolikusnak, de nem a kedélybeteg értelemben, hanem a fizikai valóságon túli Létre való érzékenységre utalva. A versekben emlékek, impressziók, mikroszkopikus megfigyelések, apró érzések, villanásnyi látomások jelennek meg, és ezek befogadásához nyit utat a szilánkokból, alig látható kristályokból épülő zene.
Térjünk vissza ismét a zene – szöveg kapcsolatra. Mint mondtam ezek – véleményem szerint abszolút szándékoltan – egymás mellett, jószerivel egymástól függetlenül haladnak. Az összekapcsolódásuknak, az eggyé válásuknak a hallgató fejében és lelkében kell megtörténni. Az alkotók nem előre gyártott, készre ízesített produktumot dobnak elénk, hanem aktív szerepet kínálnak a szenzibilis befogadónak, aki így alkotótárssá válhat.
Grencsó István perfekcionista. A keze közül kikerülő munkák minden részletét igyekszik elképzeléseinek, művészi koncepciójának szolgálatába állítani. Így van ez a lemez borítójával is, az előlap távol-keleti képek hatását megidéző gyönyörűséges képe Veress Tamás tehetségét dicséri. A belső oldalon Zalán Tibor játékos szövege található, amiben költőtárssá fogadja Grencsó Istvánt.
Az Ajtótól kapuig az Adyton Records és a Hunnia Records & Film Production közös kiadványa, a megjelenést Molnár Csaba és Hunka Róbert Zoltán menedzselte. A kiváló hangminőség Makay András hangmérnök munkája.
Ezt a lemezt nem partikon fogják rongyosra hallgatni. De kiváló társ lehet egy magányos estén.
