Gereben Zita: Az én fesztiválom 2017. december 11., Váczi Eszter
Gereben Zita - Az én fesztiválom (Szerzői kiadás)
Kritika? Gereben Zita új lemezéről
Először is, itt és most előre kell bocsátanom, hogy bár jómagam is a magyar zenei életben tevékenykedem, nem vagyok és nem is leszek zenekritikus, úgyhogy a következő soraimból legfeljebb egy benyomás formálódhat, a szó szakmai értelmében vett kritika biztosan nem. Annyira nem, hogy most vetemedem először arra, hogy a nyilvánosság elé tárjak egyáltalán egy benyomást. Ugyanis felkértek rá, és igent mondtam. Nem tagadom azért, mert Gereben Zita személyét és művészetét mindig nagyra tartottam, és noha legutóbbi lemezével, amely „Az én fesztiválom” címet kapta, a jó magyar skatulyarendszer szerint jócskán a poplemez kategóriához sorolhatnám, én most úgy írok róla, mint egy lemezről, amin kiváló jazzmuzsikusok kísérnek egy ragyogó jazzénekesnőt, ötvözve a popot, az acid jazzt, a drum and basst, a funkyt, a discot és a jazzt. Ez így, felsorolásszerűen talán eklektikusnak tűnhet, de mivel egy olyan felállásról van szó, amelynek tagjai hallhatóan jártasak a különböző műfajokban és ez alól a jazz sem kivétel (ami mellesleg igen jó alapul szolgál más stílusok magas szintű elsajátításához), a végeredmény, legalábbis az én megítélésem szerint, egy szenzációs, dinamikus, egyszerre szórakoztató és megható anyag lett.
Ebben nagy szerepet játszik természetesen az is, hogy a szövegeket jobbnál jobb szövegírók írták: Hajós András, Szalai Tamás, Lombos Márton, Gödri Bulcsu.
A track listán több olyan szám is akad, amelyben a dalszerzők teret adnak a hangszeres szólóknak. (Pl.: a „Blabla” és az „Engedd el” című számokban.) Így azok is bátran átengedhetik magukat a lemez meghallgatásának, akiknek a füle egy jó keyboard-, vagy gitárszólóért kiált. De megmondom őszintén, ha már a számcímek között is szerepel ez a szó, használnám itt is… Nem kell a Blabla.
Örülök, hogy ez a lemez pont egy a Jazznek oltárt emelő zenei portálon mutatkozhat be. Mert kikívánkozik belőlem, milyen elképesztően fundamentalista a magyarországi jazz szemlélet, és mennyire nem tűri meg az ortodox jazz mellett a műfaj szórakoztatóbb változatát. Mert bár Gereben Zitáék lemezét írásom elején, hogy kissé ízléstelenül fejezzem ki magam „lepopztam”, ez az anyag minden további nélkül beleférne egy jazzfesztivál programjába a térképen tőlünk nyugatabbra elhelyezkedő országokban. Nem is szeretnék messzire menni, mert onthatnám az elmúlt évek mindenféle európai jazzfesztiváljának felhozatalát, de íme csak egy szösszenet az idén nyáron Juan-les-Pins–ben (Antibes Dél-Franciaország) megrendezett fesztivál fellépőinek névsorából: Diana Krall, Richard Bona, Marcus Miller, Earth Wind and Fire… „hoppácska”….
Ezzel az egésszel csupán azt szerettem volna mondani, hogy Gereben Zita és zenekara ezzel a lemezzel bebizonyította, hogy a „megnemértett” zenészek is tudnak nagyon is érthető, ennek ellenére ( ! ) nagyon igényes zenei anyaggal előrukkolni, ami csak egyszerűen jó, és semmi szükség rá, hogy fejtegessük. Zita hangja amúgy is számtalan lehetőséget rejt magában, gyönyörű búgó mélysége fent kinyílik, de nem hasogató, megtartja eredeti karcos hangszínét. Nagyon szeretem. Akik nélkül pedig ez nem jöhetett volna létre:
Horváth „Tojás” Gábor – zongora
Bécsy Bence – gitár
Bata István – basszusgitár
Gálfi Attila – dob
és végül, de első sorban Gereben Zita - ének
Remélem, sok helyszínen találkozhatok velük!
(Drága Eszter! Egy helyen biztosan fogsz velük találkozni, hisz a jövő évi Debreceni Bor- és Jazz Napokon a Békás-tó partján a Gereben Zita Quintet a Váczi Eszter és a Quartet előzenekara lesz! Puszi, Robi bácsi!)
