Gárdonyi László: Clarity 2013. augusztus 23., Márkus Tibor
Laszlo Gardony - Clarity
Gárdonyi Lászlót, a világhírű bostoni Berklee College of Music professzorát élőben legutóbb a Magyar Jazz Szövetség által rendezett Magyar Jazz Ünnepén hallottam 2009-ben. Említett alkalommal fiával lépett fel duó formációban, és a koncert napjának délutánján még workshopot is tartott.
Mivel nem nagyon kísértem figyelemmel Gárdonyi munkáit, őszintén szólva, akkor kissé meglepődtem a koncert hallgatása folyamán. Vagyis, nem azt vártam, ami végül elhangzott. Most, meghallgatva „Clarity” című szólólemezét, megint ez az érzés kerített hatalmába.
De miért is? Mit vár az ember, ha felteszi egy világhírű jazz egyetem professzorának lemezét? Vagy egyáltalán, ha feltesz egy új lemezt? Ilyenkor legtöbbünket a sztereotípiák kerítik hatalmába. Mennyire virtuóz, csillogó technikájú zongorázást hallunk, mennyire eredeti, eddig nem hallott zenei megoldásokon ütközünk meg, vagy mennyire mély mondanivalót, érzelmi tartalmat fedezünk fel a játékban.
Ha meghallgatjuk Gárdonyi László lemezét, ezek egyikével sem kápráztat el minket. De miért is tenné? Hiszen, ahogy írja, lemezét úgy készítette el, hogy egy októberi reggelen inspirációt érzett, hogy felvegyen valamit, bement a Berklee stúdióba és játszani kezdett. „49 percen keresztül játszottam. Amikor befejeztem, boldog voltam, hogy képes voltam zenét alkotni. Minden rövid darab az előzőre épülő, fejlesztett változata. Félretettem a felvételt, anélkül, hogy meghallgattam volna. Pár hónap múlva meghallgattam, kíváncsi voltam, mond-e valamit nekem? Igen! Ekkor megfogalmazódott bennem, hogy ez lesz következő albumom.”- írja. Vagyis, ő egyszerűen felzongorázta azt, amire az említett inspiráció késztette. És úgy hagyta, ahogy feljátszotta. Ez a CD legfőbb erénye. Ahogy említettem, nem akar csillogni, „eredetieskedni”, jarretti mélységekbe vinni, egyszerűen egy pillanatfelvételt örökít meg. Egyszóval, Gárdonyi játékának legfőbb jellegzetessége a mértékletesség, amire a nyolcadik track címe (Tempering) is utal. A spontaneitás hitelességére jó példa a lemezen, hogy Gárdonyi nem szégyellte rajta hagyni a kisebb hibákat, melléütéseket. Klasszikus zenei példa jutott eszembe erről, miután Rubinstein elsőre feljátszotta Chopin zongoraversenyét, egyetlen hanghibát ejtve. A felvétel meghallgatásakor a hangmérnök megkérte a művészt, hogy az említett részt játssza fel újra, mire Rubinstein így felelt: „Nem kell! Hadd hallják, hogy ember játssza”.
Ami az említett „minden darab az előzőre épülő, fejlesztett változatát” illeti, az első öt track valóban tükrözi ezt a koncepciót. Olyannyira, hogy hallgatás közben engem kicsit zavart is, hogy szünetek szakítják meg a tételeket. Talán jobban esett volna, ha megszakítás nélkül hallgathattam volna őket, mivel annyira összefolynak (ugyanaz a téma, a hangnem, a tempó), csak kis variációként különböznek egymástól.
Aztán egyre merészebben távolodnak a darabok az első tétel által meghatározott koncepciótól, de megtartva az irányt, mint egy el nem vágott köldökzsinóron lógva, valamilyen módon mégis megtartják a kapcsolatot egymással. A hetedik track (Opened Window) tényleg ablak, egyes motívumaiban a „When I fall in Love” standardet idézi.
Gárdonyi Laci elég régóta él Amerikában ahhoz, hogy távol tudta volna tartani magát az amerikai népzenétől, a countrytól (bár egyes világhírű jazz zenészeknek sikerült, ahogy a Steve Gaddről szóló adoma tartja: A művészt szívinfarktussal tolták be a műtőbe, miközben az altatóorvos megkérdezte tőle, mire allergiás. Erre ő azt felelte, hogy a country zenére… De, mint ahogy egy életrajzi filmben láttam, és máig értetlenül állok az előtt, hogy Charlie Parker imádott countryt hallgatni). Lényeg, hogy a CD utolsóelőtti trackje, a „Resilent Joy” érdekes keveréke a country és a boogie zenének.
A CD utolsó trackjén azért Gárdonyi László kicsit „kimutatja a foga fehérjét”. Ugyanis minden említett mérsékletéből enged egy kicsit. Virtuózabb, mélyebb, és több eredetiséget mutat az előzőekhez képest.
Visszatérve a lemez alapgondolatához: Kedves zongorista és más hangszeres társaimmal bizonyára sokan vagyunk úgy, hogy ha inspirációt érzünk, leülünk a hangszerhez, és szabadjára engedve fantáziánkat, játszani kezdünk. Én ennek befejezése után általában sajnálni szoktam, hogy nem hallotta (netán rögzítette…) senki. Legfeljebb a titkosrendőrség, de annak sem nagy a valószínűsége…
Márkus Tibor
