Finucci Bros Quartet: Hangok a jövőnek 2012. január 27., Szabó Gabriella Eszter
Alig telt el egy kis idő azóta, hogy bemutattam a „Dialogue” című műremeket, Egri János, Horváth „Plutó” József, a Balogh ikrek részvételével és közreműködésével, ismét egy olyan korongot tartok a kezemben, amelyen kiváló muzsikusok játszanak. Méghozzá egy sorral feljebb olvasható a nevük, igen, a Balogh ikrekről van szó, akik nemcsak a basszus gitár és nagybőgő mágusaival szerepelnek egy „projektben”, de 2007-ben megalapították saját zenekarukat, Finucci Bros néven. Számtalan oldalon néztem utána az együttesnek, hogy információkat gyűjtsek, mind a magam, mind az olvasó számára, de arra nem sikerült rábukkannom, hogy honnan a „Finucci” elnevezés. Mert a „Bros” még sejthető, a „brothers” angol szóból eredően, amely nyilván utalhat Balogh Roland és Balogh Zoltán kapcsolatára.
Na, de hagyjuk a filozofálást, találgatást. Inkább halljunk, lássunk néhány tájékoztató jellegű gondolatot a zenekar tagjairól. A már fent említett „Dialogue” és a most szóban forgó „Hangok a jövőnek” (Finucci Bros Quartet) albumok csupán abban hasonlítanak egymásra, hogy három zenészük megegyezik. És mégis teljesen új és más arculatukat mutatják a végeredmény tekintetében, hiszen eltérő a két CD karaktere, szemlélete, zenei alapanyaga és talán a motivációja is. Nem szeretném önmagamat ismételni, és hosszú sorokban taglalni, hogy ki, mikor, merre járt, mert az az előző cikkemben megtalálható, de azért emlékeztetőül megemlíteném, hogy Balogh Roland a 2009-es Montreaux-i jazzgitár verseny győztese, Balogh Zoltán pedig ugyanezen rangos nemzetközi fesztivál harmadik helyezettje, a zongora kategóriában. Horváth „Plutó” József a „Dandó Péter Tehetségkutató Verseny” nyertese volt. És akiről eddig még egyáltalán nem esett szó, Bordás József, aki előadóművész és zenetanár, illetve 2007-ben saját dobiskolát hozott létre.
Úgy tudom, hogy a 2010-es év a quartet számára igencsak sűrű és fárasztó lehetett, mert számos hazai és külföldi fesztiválra kaptak meghívást, melynek eleget téve szinte bejárták Európát. Irigylésre méltó!
Ha be szeretnénk sorolni őket valamely stílusba, egy szó nem lenne elég ehhez, ugyanis a következő fogalmak jellemzőek a muzsikájukra: klasszikus jazz, fusion, és az új zenei anyagot hallgatva, erőteljes népzenei jelleg.
Manapság már szinte „divat” lett az egyes zenei stílusok, műfajok keveredése, egyidejű jelenléte, így a fusion, a cross-over, a világzene térhódítása. Ezt amennyire érdekesen, izgalmasan meg lehet oldani, annyira el is lehet rontani, azzal, ha a „mixelés” túl direkt, erőltetett, vagy netán ízléstelen és giccses. Szerencsére ennél a lemeznél az előbbi jelzők érvényesülnek.
Az mindenképpen dicséretes, ha egy muzsikus vagy együttes a népzenét veszi alapul a feldolgozáshoz, hiszen értékteremtő, hagyományőrző szerepet is tölt be. Amellett, hogy igen nehéz szerepe van a zenészeknek, hiszen meg kell őrizniük a népdalok, dallamok eredetiségét, és úgy kell hozzátenni a „sajátot”, az egyénit, hogy ne „sértsék” vele a több százéves tradíciókat. Nem beszélve arról, hogy általában jól ismert énekekről van szó, melyeket már a tízből legalább kilencen felhasználtak a művészetükben, így nem könnyű újat, mást, érdekeset hozzátenni a meglévő átdolgozásokhoz.
A korongon olyan népdalok szerepelnek, mint a „Kis kece lányom”, „A citromfa levelestül ágastól”, „Megkötöm lovamat”… Kicsit félve kezdtem el hallgatni, hiszen ezek a melódiák szinte már „slágerek” minden zenei körben, és kíváncsi voltam, hogy még mit tudnak belőle kihozni. Mindenképpen jó indítás az autentikus népzenei hangszerek megszólaltatása Nesztor Iván (dobművész, 4 kötetes dobiskolája jelent meg 1983-ban, pedagógus, és nem mellesleg népzenekutató, népdalgyűjtő) által, mert szinte megelevenedik előttünk a táncház, a falusi környezet, és ráadásul meggyőzően játszik a furulyán, egy másik „szólamot” is belefújva, ami szintén „tipikus” elem. Felcsendül a „kiskece” is ilyen módon, ezért nem biztos, hogy gitáron is meg kellene szólaltatni utána mindezt egy az egyben, hiszen már tudjuk, hogy miről van szó. Majd végre beindul a szóló Roland ízes játékában, ez jó. Nagyon jó. És gyönyörűek a harmóniák, melyek színesítik a dallamot.
A második szerzemény viszont pont attól élvezetes, hogy ugyan ráismerni a népdalra, de ritmusban és hangokban is variáltan csendül fel. Csak sejtet, és nem direkt módon közöl a hallgatóság számára, ami egy igen fontos alapköve a művészetnek.
A „Megkötöm lovamat” gyönyörű… Nem egyszer visszatekertem, hogy újra és újra meghallgassam. Mint tudjuk és annak idején talán énekeltük is, maga az eredeti ének is csodálatos, mind zenéjében, mind tartalmában, de ez a szám kiváló példája annak, hogy a már széphez miként lehet még szebbet hozzátenni. Zseniális feldolgozás! Kellemes bevezető után Rontó Kitty (a 2007-es „Csillag születik”-ben tűnt fel) éneke fantasztikus, tele érzelemmel, gyönyörű hajlításokkal. Kiváló harmóniák, és olyan meglepetések sorozata, hogy kapkodjuk a fejünket! Hiszen az ének után még fel sem ocsúdtunk, következik a zongoraszóló, nem is akármilyen, amiben Balogh Zoltán megmutatja a komolyzene csodáit is, hiszen pár pillanat erejéig átmegy keringőbe, megelevenedik előttünk Chopin és Liszt. Majd hatalmas fokozás a gitár és ritmusszekció által, és a végén ismét a rendkívül szuggesztív vokál.
További érdekesség a „Szánt a babám”, mert a furulyaszó után egész más világ (na, nem a másvilág) következik. A gúnyákat és nagy szoknyákat már nehéz elképzelni, mert kőkemény swing megy, a jól ismert walking bass felett, úgyhogy inkább egy XX. század eleji „partiba” csöppenünk.
Amennyire elnyerte a tetszésemet az éneklés a „Megkötöm lovamat”-ban, annyira találom kicsit „furcsának” az „A csitári hegyek alatt”-ban, nem a kellemes hangszín és hangerő és megfelelő technika, hanem a prozódia, hangsúlyok miatt. Mivel megváltozott a népdal tempója, ritmikája, karaktere, nehéz ezt úgy énekelni, hogy ezek a kisebb hibák ne jöjjenek elő, melyekre érdemes odafigyelni, hiszen egyéb tekintetben meg igen szuggesztív Rontó Kitty előadása!
Keretes szerkesztéssel az utolsó szerzeményben felcsendül a furulya, amit éles váltással felvált a dob feszes ritmusa, csatlakozva hozzá a gitár. Remek ötlet a „Megrakják a tüzet” dallamának nem folyamatos játéka, hanem szurkálások, megszakítások vannak, de mégis kivehető az énekórákról is jól ismert népdal. Színes, kreatív gitárszóló viszi tovább a folyamatot.
A stílus, az alapötletek, a hangszeresek tudása és képzettsége megkövetelt volna még több zongoraszólót, néhol netán „brutálisabb” és több dobolást, akár hangerőben értve, akár egyedüli játék során.
Nagyon értékes album ez, nemcsak mert kiváló, tehetséges művészek játszanak magas színvonalon, hanem mert visszatértek a gyökerekhez, a hagyományokhoz, és igen nehéz feladatot vállalva, terjesztik és büszkén vállalják mindezt. Nagyszerű népdalok, érdekes, meglepetésekkel teli feldolgozásokkal. És reményeim szerint ezek a hangok eljutnak nemcsak a jövő, de a jelen nemzedékéhez is, hogy ne csak azt halljuk, hogy „mizu mi a szitu?”…
