Éles Gábor: Let Yourself in Groove 2014. október 24., Gyárfás István
Éles Gábor Trió & Tóth Vera – Let Yourself in Groove (Szerzői kiadás)
Miközben leülök, és azon gondolkodom, hogy vajon miért pont engem kértek fel ennek a kritikának a megírására, eszembe jutnak a régi közös emlékek Gáborral. Amikor megismerkedtünk, valamikor az ezredforduló környékén. Én másodszor végeztem a jazz tanszakot (Senki ne kérdezzen semmit! Magyarországon vagyunk…), ő a Liszt párhuzamos osztályába járt klasszikus gitárra. Később beiratkozott hozzám is. Jókat gitároztunk! Persze tanítani neki nem sokat tudtam, már akkor szinte minden a kezében volt!
Többször is koncerteztünk együtt. Szerettem a gitárjátékát, később aztán elkezdett énekelni is. Fantasztikusan álltak neki a Nat King Cole dalok, volt benne valami elegáns báj. Aztán néhány George Benson dolgozat is előkerült, majd Bill Withers, James Taylor és persze blues-ok. Imponált, hogy megállt nála az idő, nyomát sem láttam, hogy meg akarna felelni a divatnak. Saját magát kereste (és ez ma is így van).
A lemezborítót kézbe véve egy szó jut az eszembe: „egyedi”. Egy nem létező gitár van a fotón. Pontosabban létező, amiből csak egy van. Első ránézésre látszik, hogy aki átalakította ezt a leharcolt „Strato”-t (persze tudom, hogy Gábor volt…), valamit keresett. Egy olcsó, talán bolgár gitárból kiszerelt hangszedővel találta meg a keresett hangzást. Az eredeti pick-up helyén lyuk tátong, viszont az egész gitártest ragasztóba nyomkodott színes gyöngyökkel van kirakva. Pazar!!!
A lemezborítón, egy fekete sávon a cím arra szólít fel, hogy dőljek hátra, és adjam át magam a groove-nak. Oké, legyen!
A címadó „Let Yourself in Groove”-val egyből bevágják a féltéglát a kirakatba. A véletlenül sem behízelgő dallamok véres funky alapot kapnak, rafinált tempó- és hangnemváltásokkal. A jó kis ritmikus gitárakkordok után egyből beköszön egy ismerős, rendkívül dögös női hang. Hát persze, ez a Tóth Vera! Jajj, de szeretem! „Engedd, hogy a groove megmozgassa fáradt tested! Ne habozz!” – énekli (persze angolul…). Nincs nehéz dolgom, mivel nagyszerűen lüktet a muzsika, hála a Szkladányi András és Móré Attila alkotta basszus-dob szekciónak.
A lemezt végighallgatva, izgalmasan váltják egymást a különböző hatások, hangulatok, stílusok. A jól felépített anyagot mélyen áthatja a blues, a soul és a gospel, mindez feszes alapokkal, igényesen megharmonizálva. Két kivételtől eltekintve minden dal Gábor szerzeménye. Ez a két kivétel pedig Bill Withers „Ain’t No Sunshine”-ja, és a Charlie Segar–Big Bill Broonzy szerzőpáros „Key to the Highway”-je. És el kell mondjam, hogy ezek mellett az „örökzöldek” mellett Gábor dalai egyáltalán nem törpülnek el!
Hogy ez nem egy jazz lemez? Nem baj! Tele van érzéssel, és a jazz gyökereit hitelesen szólaltatja meg. Egyébként a „Leánykatánc” (az egyetlen instrumentális darab) tiszta jazz. Gábor a dalt kislányának írta, aki balett-táncos. A váltakozó ütemszámok és vibráló lüktetések egyszerre mutatják be a tánc könnyedségét és komolyságát. Szerkezete izgalmas, uniszónókkal tarkítva, és talán csúcspontja egy szépen építkező basszusgitár-szóló. A hangzásban érezhető némi Pat Metheny hatás, bár annál jóval nyersebb.
Gábor dalainak van mondanivalója! (Ez a mai „celeb”-világban egyre nagyobb kincs.) Jó példa erre a „Family and Friends”, melyet egy korábbi autóbalesete után írt. Arról szól, hogy a család és a barátok mennyire fontosak a problémás időszakokban: „Jöhetnek frusztráló, nehéz idők, de menedéket találhatsz a családodnál és a barátaidnál.” (Most kezdem megérteni, hogy miért engem kértek fel a lemezkritika megírására. Ezek a dolgok számomra is sokat jelentenek!) Könnyed soul muzsika, erős blues érzettel, megfűszerezve két sor kiváló, ízes gitárszólóval.
Ki kell emelnem, hogy az énekhangok mögött egy gitárzenekart (gitár-basszus-dob) hallunk, ami egyáltalán nem tipikus. (A bluesokban még csak-csak, de a jól ismert soul és funky dolgozatok általában tele vannak pakolva korszerű szintetizátor hangokkal.) Ehhez persze szükség van egy remek gitárosra. Gábor pregnáns, ritmikus kísérőjátéka erősen kidomborodik a nyitó dalon kívül az „I Must Hide”-ban, és a két különböző tempóban is rögzített „I’m Afraid”-ben. Ezek közül nálam az utóbbi viszi el a pálmát, őrjítő a ritmusa, Herbie Hancock „Chameleon”-jához hasonlóan zakatolnak benne a gitárok. És persze most is meg kell dicsérnem a dobot (Móré Attila) és a basszust (Szkladányi András)!
Gábor a lemezen kevés, de annál jobb gitárszólóval örvendeztet meg bennünket. A „családi” dalon kívül inkább a bluesokban, így az „Empty Livingroom”-ban, a „Gimme a Smile”-ban, de leginkább talán a „Key to the Highway”-ben villant nagyot. Ezekben a gitár hangszínében nem a korszerűségre törekszik, inkább a bluesra jellemző, érzelemmel teli, ízes, „dögös” hangot üti meg. Játékmódjában természetesen felismerhetők az „ősök”, így James Blood Ulmer, Jimi Hendrix, Eric Clapton és George Benson. Ez utóbbi hatása különösen az „I Must Hide” ének-gitár uniszónóiban.
Hogy melyik a kedvenc dalom? A lemezen a harmadik, a „Summer’s Trees”. Ez egy gyönyörű pop-ballada, erősen érezni benne a soul és gospel gyökereket, Stevie Wonder-t és talán Marvin Winans-t. A szövege is gyönyörű, Gábor gyermekkorából merít:
„Amikor kissrác (Vera kislányt énekel) voltam, lenyűgöztek a nyári fák,
A fények a leveleken játszadoztak a nyári szellőben.
Soha sem feledem el fiatalságom napjait.
És amikor nyári fát látok, az visszaröpít abba a korba,
Mikor a gyermeki szabadságot éreztem.”
Ezt az élményt (nyári fák, mint tiszta gyermekkor) állítja szembe a felnőtt kor nehézkes és küzdelmes életérzésével. Végül a konklúzió:
„Nem tudom, mi jön,
Életem derekán járok.
De erősnek kell lennem,
Tudnom kell, mi volt jó és tiszta.”
A másik kedvencem az „I’m Real, It’s Real” lett. Szintén egy líraibb hangvételű dal, tele érdekes harmónia-fűzésekkel, szép fokozásokkal. Ereje van! Vera szólóban énekli, a falzett és torokhang között olyan mesterien vált, amire csak a legnagyobbak képesek. „Szerelmed jött, és szabaddá tett. És tudom, hogy ez valóság.” – szól a szöveg. Szerelmes dal? Gospel? A hallgatóra van bízva.
Jöjjön a kakukktojás, a „Faster and Stronger”. Itt a Beatles féle brit stílus jelenik meg. Érdekessége, hogy Gábor az akusztikus gitár mellett egy kilenchúros, bariton gitáron játszik. Ő énekli a szólót és a vokálokat is. És miközben hallgatom, megfogalmazódik bennem, hogy a líraibb hangvételű dalok jobban illenek az ő hangjához.
Felmerül bennem a kérdés: Most akkor Gábor gitáros vagy énekes? Számomra marad elsősorban gitáros (és zeneszerző!), aki nagyszerűen énekel is. Remek választás volt elhívni Verát (valójában már régebbre nyúlik vissza az együttműködés), aki a szóló darabjaiban is és a duettekben is lenyűgözően énekel.
A lemez végén egy kis örömzene (nem mintha az eddigi túl depressziós lett volna…), a „Gimme a Smile”, szépen lezárja a 13 fogásos vacsorát. Ez a desszert. Eddigre már én is többször végighallgattam az anyagot… És nem bántam meg! Eközben újra kezdi a lemezjátszóm:
„Engedd, hogy a groove megmozgassa fáradt tested!...
Ahogy hallod a zenét, a ritmusa erőt ad.
És a zene egy jobb világ.”
