Drywing: Colours in My Mind 2017. október 19., Horváth László
Drywing – Colours in My Mind (Szerzői kiadás)
Augusztusban Debrecenben együtt voltunk a Bor- és Jazznapokon Gyöngyösi Gergővel, ő volt a JazzMa egyik kiküldött tudósítója. Akkor beszélgettünk, mondta, hogy zenél, és egy fucola– basszusgitár–dob felállású, fúziós, jazz-rock zenét játszó trióban pengeti a húrokat. Talán, mert akkor is érdeklődtem eziránt, mondván milyen extrém és izgalmas felállás és műfaj, most hozzám irányította a zenekar első nagylemezét, hogy én írjak róluk a JazzMa.hu lemezkritikái közé.
A felállás önmaga nagyon sok lehetőséget, sok kiaknázatlan területet rejt magában, amelynek feltérképezésébe kezdtek a fiatalok. Rögtön első hallásra feltűnő, milyen egységes képet alkot a zenei világuk. Ez a lecsupaszított hangzás teljes mértékben a zenei kreativitásra és kidolgozásra bízza magát, itt nem lehet néhány jól szóló akkorddal bármit lenyomni a közönség torkán. Itt nem csak a fuvola, de a basszusgitár és a dob is rá van kényszerítve, hogy minden egyes szám minden egyes percében valamit újítson, improvizáljon, és ez tehetséges zenészek esetében egy nagyon gyümölcsöző teher szokott lenni.
A lemez nagyon ízléses módon adja elő a három zenész gondolatait. Használnak effekteket a fuvolára, és bár bevallom őszintén, én először megijedtem, hogy nagyon túlzásokba fognak esni, de Sütő Balázs jó érzékkel használta az elektronika csodáit a hangszerén. A dobot szintén ezzel egy lapon tudom említeni, Müller Tamás szépen hozza a dinamikát, alapvetően nem egy dübörgő zene, inkább érzéssel kell dobolni, és ez sokszor nehezebb, mint hatalmasakat pörgetni. Gyöngyösi Gergő pedig szintén kiválóan teszi alá a basszusfutamokat, mintha az egész album a saját játszótere lenne, ahol alatta a dob, fölötte a fuvola, ő pedig szabadon alkothat a kettő között.
Hangulatában nem az általam megszokott fúziós zenéhez hasonló anyag, inkább a modern hangzásvilág felé húz. Éppen ezért, ha kezdő jazzhallgatók kezeibe kerülne a lemez, valószínűleg az (igényesebb) elektronikus, vagy az alternatív műfaj rajongói hamarabb megtalálják benne a közös hangot, mint a klasszikus blues-rock fanatikusok. Ezeknél a progresszív lemezeknél (véleményem szerint) érdemes rászánni néhány újra- és újrahallgatást, mire az ember igazán megtanulja értékelni, vagy igazán a fülébe mászik egy-egy dallam, mert ez az improvizatív zene nem a slágerek garmadájáról híres. De talán pont ezért is szeretik sokan (többek között én is) annyira. Aki könnyed, családi beszélgetés mellé keres valami hangulatos zenét, az keressen tovább, de aki le akar ülni zenét hallgatni, és azt, ahogy három fiatal, tehetséges zenész kísérletezik egy rendhagyó formáció keretein belül, az jó irányban kutakodik…
Mivel ez számomra leginkább egy konceptalbumhoz hasonlít, és inkább az egész lemezt egyben, mint külön-külön dalonként tudom értékelni, ezért nem igazán tudok kedvenc számot mondani, vagy olyat, ami esetleg ne tetszett volna – számomra az elejétől a végéig élvezetes CD volt, és sok sikert kívánok a fiúknak a továbbiakban!
