Demeter László: Danke... Danke 2011. május 06., Dr. Gregorits János
Egy ütőhangszeres muzsikus szerzői albumát tartjuk a kezünkben. Demeter László jegyzi, aki egy népdal kivételével az összes darabot komponálta, ő az együttes vezetője és egyben a lemez producere is. A kvintett magyarokból és osztrákokból áll, egyfajta „K.u.K.”- koprodukciónak is nevezhetnénk. Demeter László dobol, Bori Viktor zongorán, Zsoldos Béla vibrafonon, marimbán és ütőhangszereken, Florian Bramböck szoprán-, alt- és tenorszaxofonon, Thomas Hauser nagybőgőn és basszusgitáron működött közre. Ha egy dobos az együttes vezetője, az mindig bizonyos veszélyeket rejt magában; néha nehéz ellenállni a csábításnak, hogy a „bandleader” indokolatlanul ne tolja magát előtérbe. Esetünkben ez szerencsére nem következett be, mert bár az orkesztrálás akcentuáltan kezelte a ritmus jelenlétét, túltengésről mégsem beszélhetünk. Amit viszont negatívumként kell értékelnem, az a kompozíciók színvonala. Ki kell mondanom: Demeter szerzeményei nem érik el azt a szintet, ami egy korong megtöltésére alkalmassá tenné őket. A darabok puzzle-szerűen szerkesztettek, részeik nincsenek szerves kapcsolatban egymással, és gyakran bukkannak fel bennük olyan motívumok, akkord-struktúrák, amiket már hallhattunk egy megelőző Demeter-darabban. (Azonban más szerző is ott hagyta keze nyomát: Ernesto Lecuona „The Breeze and I” című „evergreen”-jének első taktusai félreérthetetlenül azonosíthatók úgy a „Favete Linguis”-ban, mind a „Pamm Pamm For Lisa”-ban.) Ami az együttes tagjainak hangszeres teljesítményét illeti, elmondható, hogy mindegyikük színvonalas játékkal jelentkezett, nekem a magyarok közül elsősorban Bori Viktor és Zsoldos Béla, az osztrákok közül pedig Florian Bramböck tetszett. Bori Viktor kitűnő „drive”-val, technikásan és ötletesen zongorázott. Zsoldos Béla három poszton is kitűnt: vibrafonon, marimbán és ütőhangszereken. A „Songo Magyar”-ban Thomas Hauserrel folytatott marimba-basszus párbeszédben különösen élveztem játékát. Ez a szám egyébként is a legjobban sikerült véleményem szerint, itt tapasztaltam a legjobb „interplay”-t a zenekar tagjai között. Florian Bramböck mindhárom hangszerén egyaránt jó volt, mozgékony baritonszaxofonja fogott meg leginkább, már csak azért is, mert Gerry Mulligan halála óta ezen a hangszeren valahogy kevesebben akarnak szólót játszani. Az, hogy Demeter Lászlót értékelésem végére vettem, amiatt történt, hogy az ő egész munkáját befejezésként összegezzem. Tehát: a legjobb teljesítményt saját hangszerén, a dobon nyújtotta, érzékeny és ösztönző volt, ahogy a többieket kísérte. Az, hogy mint zenekarvezető, illetve szerző, a számok zömében rendre ütőhangszeres bevezetéseket alkalmazott, monotonná tette a zene jellegét, kevesebb több lett volna. A kompozícióival kapcsolatos véleményemet már elmondtam, nem kívánom megismételni, legfeljebb csak annyit még, hogy biztosan nem vált volna kárára az albumnak, ha más szerzők is szóhoz jutottak volna.
