Budapest Jazz Orchestra: The City of Bridges 2017. május 21., Col Legno

Csejtei Ákos & Budapest Jazz Orchestra - The City of Bridges (BJO Records)

Budapestet három dologgal jellemeztük úgy 10 évvel ezelőtt egy külföldi barátommal: 1) Híd-feeling, 2) Körút-feeling és a nappal is csodaszép fővárost a fények felkapcsolását követő még gyönyörűbb 3) Éjjeli-feeling kiemelésével.

Akkor most a „most”-tal foglalkozunk. (Több ország nyelvén a szó jelentése: híd)

Mielőtt belevágok első hivatalos lemezkritikámba, két dolgot szeretnék lebetonozni. 1) Ez inkább egy lemezajánló, és nem lemezkritika. 2) Ma Magyarországon nagyon nagy dolognak tartom, hogy egy jazz nagyzenekar szerzői lemezt adhat ki. Ez nem úgy megy nálunk, hogy a BJO hangszerelő-zeneszerző-szaxofonosa gondolt egyet és csettintésre lett egy lemeze. Konkrétan kíváncsi vagyok, Csejtei Ákos hány évet várt arra, hogy ez a lemez a kezében lehessen?

Mivel én írom ezt a lemezajánlót, ezért szubjektívra veszem a figurát, azaz a számomra valami miatt legjobban tetsző szerzeményektől indulva haladok végig a korongon. Végül, mivel nekem szánta Robi bácsi (Maloschik Róbert, a JazzMa.hu főszerkesztője) ezt a kellemes feladatot,  nagyon sokszor meghallgattam egy-egy dalt, hogy minél több dolgot megértsek és ráérezzek a magam módján a lemez hangulatára, mondanivalójára.

Szabadság híd (5. track)

Ez a kedvencem ezen a lemezen. Rengeteg tempó- és hangulatváltást hallunk a kompozíción belül. Mindig valamilyen ellentéma, ellendallam hallható a fő(bb) zenei momentumok mellett, között, alatt. Emiatt nagyon érdekes és izgalmas a dal, viszont egyáltalán nem érzem túlzsúfoltnak.

A felütésekkel teletűzdelt, lendületes intro telitalálat nálam. A régi idők közlekedési káoszát idézi a következő pár ütem. Dudálásokat imitálnak a különféle fúvós hangszerek. A hangtompított trombiták megharmonizált főtémája is a régebbi időkbe visz minket. Szépen beúsznak a harsonák, majd lelassul a tempó. Itt a hangszerelő a meseszerű hangzást alátámasztandó a szaxofonsor hangszereiben cseréhez folyamodik, így például fuvola is megszólal. Majd rövid idő múltán - természetesen újabb tempóváltást követően - újra egy század eleji Chaplin filmben találjuk magunkat. A (jazz) klarinét hangszíne szordinált trombitákkal dukál a némafilmek korszakából ismert hangzásvilághoz. A harmóniai körök végén a verővel határozottan megütött, majd azonnal lefogott cintányér hangja is abszolút illik a „környezetbe”, a korszakba. (Vajon ez egy kis autós koccanás a hídon, vagy egy szerelmes pár koccint épp a még néhány közlekedő, cabrio lovaskocsi hátsó ülésén két kristálypohárnyi pezsgővel?)

A harsonák soli-ban rövid időre főszerephez jutnak, mialatt a dobos két kezes kávás kísérettel utal ismét a régmúlt zenéjére. (Eszembe jut erről az érdekes dob sound-ról és a korszakról Cseh Balázs, aki az egyik formációban különleges „hangszeren”, egy piros színű bonyhádi fazékon is nyomja) A szaxofonok veszik át megharmonizált szekcióban a gyeplőt a trombonoktól, miközben a rezek hatásosan be-beszurkálnak. Aztán az egymás mellett (el)beszélgető harsonákat és szaxofonokat hallhatjuk. A harmóniai kör végét ezúttal a réges-régi autókon lévő kézi dudák fúvós hangszeres imitációja jelzi.

Megharmonizálva trilláznak/tremolóznak a szaxofonok, amely érdekes és humoros, már-már belülről súrolja a sztereotip korhű hangzást. (Nekem mindenesetre tetszik!)

A trombitaszóló alatt a legfülbetünőbb, hogy a bőgővel együtt a gitár is hozza az egyeket, alaplüktetést adva a dalnak.

A kávás ritmikai unisono a megharmonizált fúvósokkal nagyon ötletes. Jó ez a kizökkentő, váratlan ritmikai „ébresztő” a zenében.

Dennert Árpi klarinétszólója óriási. Kezdéskor azonnal lereagálja ritmusában a trombitaszóló nagytriolás végét. Aztán meg… Hallani kell, ezt nem lehet szavakkal leírni! (Asszem, hangról hangra leírom majd ezt a klarinét „rázást”. Nekem nagyon bejön!)

A klarinét „örömzene” után a sramli betét nálam betalált, majd jön a rezeken az arranger’s chorus megharmonizált szaxofon ellendallammal. És egy remek zongoraszóló, közben a szordinált harsonák, majd a hangtompítós trombiták is előkerülnek megint.

Aztán a téma újra a teljes zenekaron és a fent már ismertetett részek a kompozíció elejéről megismételve.

Lánchíd (3. track)

Fanfárral indul a dal. Ezután nagyon tetszik ez az első hallásra szabálytalan, (meg)tört ritmusú jazz-es alap, amit a zongora-gitár-bőgő együtt szólaltat meg. Mindehhez párosul egy medium-swing tempójú dobolás és már adott is a kompozíció alaplüktetése a ritmusszekciótól. Na jó, a baritonszaxofont is bevették negyediknek...

Elkezdik fel-felöltöztetni a mélyebb- és magasabb rezek, szaxofonok a dalt.

Ezek után egy naggggyon szép, szordinált trombita-szopránszaxofon közös játékot hallhatunk főtéma gyanánt. Itt is kinyílik az egész dal a többi fúvós fokozatos bekapcsolásával. Nem ismétlik meg a szép dallamot még egyszer, hanem harsonaszólót hallhatunk, előbb big band background-dal, majd combo kísérettel. Egyszercsak leheletfinom, pianississimo módon a háttér hátterében szól a harsonakórus többi tagja, majd szintén nagyon finoman a gitár izgalmas kíséretét fülelhetjük meg. Ezután a trombiták is beszállnak és a magasabb fekvésű szaxofonokat halljuk ki a fafúvóskórusból. Majd a gitáré már a főszerep, amikor is a visszatérő alapgroove-ra szólózik. A második körtől szépen, finoman kísér előbb csökkentett üzemmódban, majd a teljes fúvóskar.

A szopránszaxofon ismét szép dallamot kapott, amelynek gyönyörűségét rögtön hallhatjuk a rézfúvókon megismételve. Serei Daninak nem tudom mi volt a kottájába beírva, de a dob is remekül idomul ehhez a dallamhoz a cintányérokon. Közben majd elfelejtettem, hogy a basszusharsona – mint a legmélyebb rézfúvó - keményen dolgozik ám az egyeken meg a hármakon a háttérben... Helyenként maga mellé/elé/fölé "engedve" a hasonló funkciójú baritonszaxofont. Egyetértek a szerzővel, hogy ismétlőjelet tett ehhez a részhez, így négyszer hallhattuk ezt a remek "B" dallamot/melléktémát,vagy nevezzük akárminek is.

Némi zenei közjáték után, újra a dal elején már megismert szép, fém hangtompítóval ellátott trombita és szopránszaxofon együttest hallhatjuk. Körbeveszi a teljes fúvóskar a "szépségeket" és mire teljesen felöltöztek, addigra át is értünk a híd túloldalára.

Margit híd (2. track)

Melankolikus a főtéma, bár a jazz muzsikán edződötteknek ez nem tűnik fel. Ellenben a hármashangzat bázisú, vidám megszólalású reggae rajongók rögtön „dúrosítanának”…

6/8-ba megyünk át, vagy csak azt érezzük, hogy ringatózunk a Dunán, de maradunk 4/4-ben? Valószínűleg a kettő keveréke, én 6/8-ban látom képzeletbeli csónakomból a Margit hidat. Itt „kividámodik” azért a dal.

A szapora zongoraszólam alatt szépen összeszámolhatjuk mind a 6 db mérő nyolcadot.

Tenorszaxofon és szólója nélkül nem teljes a jazz élet. (Mint tudjuk a szerző is ezen a hangszeren játszik és gyakorol a legtöbbet)

Érdekesség, hogy a gitár milyen sokat szólózhat ezen a big band lemezen, valamint a trombiták elég gyakran szép, fém hangtompítóval ellátott ún. szordinált hangon szólalnak meg. Míg a klasszikus zene jellemzően inkább a groteszk részekben, valaminek a kifigurázásakor szerepelteti a különböző anyagból készült hangtompítókat, addig a jazz a finomságok és azok fokozatainak bemutatásához kötődően nyúl a rézfúvók esetében a szordínókhoz. A további finomítás eszköze a szaxofonsor váltóhangszerei: nagy-, kis- és altfuvola és/vagy a különböző hangolású „egyenes és görbe” klarinétok. (Jut eszembe, milyen érdekes hangzás kerekedne abból, ha a szaxofonokra is kifejlesztettek volna már a rezeknél alkalmazott hangtompítókat…)

Erzsébet híd (4. track)

A bevezetőben megszólaló groove végigkíséri a dalt. A főtéma izgalmasan, levegősen, fülbemászó és kellemes módon szólal meg a Budapest Jazz Orchestra muzsikusaitól.

Trombitaszóló alatt mind a szaxofonok background-ja, mind a rezek szurkálásai egyértelműsítik, hogy jazz nagyzenekart hallunk. Az altszaxofon improvizációja során az alap groove megy tovább, nemkülönben a szaxofonkórus a háttérben és a trombiták-harsonák alkotta rezek "beszólásai" élénkítik a dalt. Az elektromos gitár szólóját követően újra szól a remekül össze- és felrakott főtéma, majd az intro a zenei kivezetőben megismétlődik.

Árpád híd (1. track)

A főtéma és hangulata számomra olyan, mintha egy László Attila szerzeményt hallanánk. Kifejezetten tetszik, viszont mintha már valaki megírta volna korábban. (Ez utóbbi sem baj, csak emlékeztet valamire. A minap voltam pl. Váczi Eszter és a Quartet koncerten, s az egyik dal kezdése nagyon hajazott Miles Davis „Milestones” című számának legelejére.)

A latinos váltás nagyon kellemes a kompozícióban és közben zongoraszólót hallunk. A dobok főszereplését követően visszatér a darab legeleje és főtémája, majd a szerzemény "B" része.

Lágymányosi híd (7. track)

A kezdés alapján egy XX. század eleji kompozíciót prognosztizálunk, de pár ütem alatt ugrunk egy modernebb korba, illetve megszólaláshoz. Az általam elektromos szaxofonnak hívott kütyü is elősegíti ezt az érzetet.

A reggae rész jópofa, de hangzásában meg sem közelíti egy stílusos jamaicai banda megszólalását. Nyilván ez nem is elváras egy big bandtől.

A Golden Gate első ránézésre hasonlít a Lágymányosi hídra. A "San Francisco utcáin" film üldözéses jeleneteit és zenéjét képzelhetjük magunk elé. A basszusgitár és soundja, valamint a dobjáték a kiindulópont.

Szándékos zeneszerzői káoszt vélek felfedezni az elektromos fúvós hangszer szólója közben eleinte a többi combo hangszeres, majd később a többi fúvós szólam azonos hangerejű és nem háttérben maradó megszólalásának következtében.

Az újabb reggae betét előtt elegáns a fúvós riff a ritmusszekció kiállásakor.

Petőfi híd (6.track)

Mindannyian tapasztaltuk már, amikor az utolsó járatról épp lemaradunk ("After the Last Tram" a szám címe) és mehetünk gyalog, vagy esetenként megfáradva már legszívesebben nem is mennénk sehová... Persze csak találgatok, de elképzelhető, hogy a szerző olyan régen írta ezt a dalt, amikor még nem voltak villamospótló buszok, és ezért lett ez a dal ilyen szomorkás. (Vagy csak szimplán elfeledkezett az éjszakai járatokról...) Azért került ide az ajánló végére ez a kompozíció, mert számomra túl sok zenei sztereotípiát tartalmazott minden szempontból.

Összefoglalva, kíváncsisággal hallgattam mind első, mind sokadik alkalommal ezt a lemezt. Általánosságban a hidakhoz kapcsolódást nem érzékeltem, inkább egy hangszerelő-zeneszerző különálló, értékes szerzeményeit fedeztem fel a CD-n.