Boros Zsófia: En otra parte 2013. november 26., Günsberger Ákos
Boros Zsófia – En otra parte (ECM – Hangvető)
A változatosság gyönyörködtet? Ha önmagában nem is, mindenesetre az egyik legfontosabb egy lemez (vagy egy koncert) koncepciójának kialakításakor, hogy mi a célja az előadónak: egyfajta utazás és sokféle állapot megjelenítése, vagy inkább hasonló hangulatok apró különbségeinek bemutatása. Nem jobb vagy rosszabb, egész egyszerűen eltérő a szervezőerő. Boros Zsófia lemeze mindenképpen a második csoportba tartozik.
Nagyon hasonló hangulatok és állapotok, szinte az összes szerző latin-amerikai vagy spanyolajkú (kivéve Ralph Towner-t és Dominic Miller-t), egyfajta keserédes nosztalgikus hangulat lengi körbe a lemezt, a hallgatása közben sok irodalmi asszociáció ugortt be, Márquez, Cortázar, akiknél a vidám mindig szomorú, a szomorú mindig vidám, a keserűség és elnyomottság szinte említésre sem méltó, annyira magától értetődik. Ezeket a hangulatokat nagyon jól kapta el Boros Zsófia, jól állnak neki ezek a darabok. Nagyon nehéz helyzetben vagyok, ugyanis klasszikus gitárosként megszoktam egyfajta kánont, amihez a legnagyobb sztárok és nevek igencsak ragaszkodnak (vannak konkrét darabok, amiket minden “valamirevaló” klasszikus gitárosnak illik lemezre vennie és koncerteken játszania, hogy csak egy példát mondjak: Agustín Barrios Mangoré “La Catedral” című darabja egy ilyen alapkő). Ez a lemez teljesen kivétel ez alól, szinte kizárólag ritkán vagy szinte sosem játszott darabokat tartalmaz (kivétel Leo Brouwer “Un día de noviembre” című műve) ezáltal nagyon friss és üdítő, nehezen tekinthetők klasszikus zenének, sokkal inkább egyfajta ötvözete a latin-amerikai jazz, illetve könnyűzenekultúrának és a hagyományosabb tango- vagy flamenco zenének. Ugyanakkor valahol mégiscsak megreked ez a lemez félúton a komoly- és könnyűzene között. Nem a darabok leírtságára vagy azokhoz való hozzáállásra gondolok. Sokkal inkább a szabadságra, hogy nem mindig konzekvensen tér el a leírt anyagtól (pl. Ralph Towner “Green and Golden” című darabjánál igencsak merészen kezeli a leírt ritmust, holott az előadói utasítás direkt kitér arra, hogy ezeket pontosan kezeljék), illetve mégis érzek egyfajta távolságot a darabok és az előadó között. Ezalatt nem azt értem, hogy pl. Vicente Amigo “Callejón de la Luna”-ja elég nehezen értelmezhető flamencoként, sokkal inkább valami öszvér, félig klasszikus-félig nyakkendős (pardon, kosztümös) spanyol zene, hanem azt, hogy bár nagyon szép, de mégiscsak kicsit hideg az előadásmód. Nagyon sok érzelem van a darabok eljátszása mögött, fel sem merem tételezni az ellenkezőjét, egyszerűen csak az előadó temperamentuma nem mindig egyezik a darabok hangulatával, a szélsőségességgel, a folyamatos kitörési vággyal, az állandóan elfolytott érzelmekkel. Ez a fajta “coolság” egy Towner darabnál cseppet sem zavaró, viszont a fent említett Amigo vagy Fleury darabnál (Te vas milonga) néha furcsának éreztem.
Soha nem fogom elfelejteni, hogy mit jelentett nekem sok évvel ezelőtt Snétberger Ferenc “Budapest Concert” című lemeze, melyet évekig nem tudtam megunni. Ha akkor hallom ezt a lemezt, akkor biztosan sokat hallgatom, így azonban megmarad egy esős vasárnapi hangulat aláfestőzenéjeként. Annak viszont nagyon jó, sőt. Bátor, de nem bevállalós, szép, de nem elég változatos, hangulatos, de kissé egyhangú lemezt hallhatunk, melyet minden hibája ellenére meleg szívvel tudok ajánlani.
